Annamarie irkál

Az ELTE Skandináv tanszékének hallgatói vállalkoztak arra, hogy egy kis kiadvány formájában megpróbálják a kortárs norvég irodalom bemutatását. Szöllősi Adrienne, műfordító,  és Vaskó Ildikó a tanszék tanára, a Norvég Külügyminisztérium  és a NORLA alapítvány segítségével bocsátotta útjára a könyvet.

Ez a látványra is pici könyv tizenhárom novellát tartalmaz, mondanám, hogy többé kevésbé ismert nevekkel, de sajnos nekem csak két név volt ismerős, a többiről nem is hallottam. Pontosan ezt a csöndet szeretné megtölteni a kiadvány.

Nem mennék bele az egyes novellák részletezésébe, hiszen van, amelyik csupán 6-7 oldal, nem is akar semmi mást tenni velünk csak egy benyomást adni, egy nyomot hagyni.

Próbáltam rálelni arra  a közös hangra, ami mégis jellemzi a műveket, és bár a témáikban, stílusukban is eltérő írásokat nehéz egy kalap alá venni, azért mégis jellemző rájuk egyfajta tisztultság, tömörség. Persze ez a műfajból is adódó sajátosság, és az utószó szerint nagy válogatás eredménye is.  Ennek ellenére mégis egységet alkot a maga sokszínűségében.

A kiadvány végén pár szót olvashatunk a mai norvég novellistákról, törekvésükről és elismerésükről.

A legközelebb Ingvar Ambjersen :Egerek című írása került hozzám, amelyben egy idős, egyedül élő férfi egereket talál az otthonában. Minden nehézség ellenére felveszi a harcot, ez már tényleg olyan, mintha  Remeterákokat olvasná az ember, és küzd a kártevőkkel. A vég is hasonló.

A másik kedvencem, a címadó történet, Johannes szívderítő temetése volt Kjell Askildsentől. Az az életérzés, amit egy nyolcvan éves idős ember érezhet, minden nehézsége és kötöttsége ellenére, még ha ez a gyűlölet is. Egyébként nem tudom mi ez a norvégoknál a nyolcvanas szám körül, mint a bibliai negyven. Az emberi élet legvégső határa, netalán tán? Tehát Askildsen-t  a norvég novellairodalom megújítójának tartják, sötét, ironikus humora egyedi hangvételt ad, főképp az egzisztenciális kérdések köré épülő novelláinak. Már a novella címe is tökéletes, és anélkül, hogy olvasnánk egy sort is belőle, valami langy mosoly terül szét bennünk.

Nagyon tetszett Hanne Orstavik regényrészlete, aminél hiányoltam, hogy melyik regényt kellene elolvasnia szegény, lelkes olvasónak, ha  a folytatásra is kíváncsi.

Frode Grytten Kutyasétáltatás című kis remeke zseniális és groteszk.

Jostein Gaarder neve már ismerősebben csengett számomra is, ez alkalommal szintén egy filozofikus jellegű kérdéssel rukkol elő, ami szerint talán csak egy színdarab résztvevői vagyunk, és csak hisszük a létezésünk.

Továbbá olvashatjuk

Johan Borgen: Szeress, hogy elfelejtsem

Bjarte Breiteig: Köd

Sigmund Jensen: Purgatórium (nem mondom ez is érdekes)

Jan Kjaerstad: Kedd, pünkösd után

Merethe Lindstom: Megperzselődve (Salinger után szabadon)

Sidsel Morch: A heg (ez is nagyon tetszett)

Ashe Seierstad: A lánykérés

Havard Syvertsen: Hőség című írásait.

Hozott pontszám: 5

Kedvenc: Ingvar Ambjersen: Egerek

Scolar Kiadó, 2003

Fordította: Ambrus Orsolya, Deák Sarolta, Fejérvári Boldizsár, Fekete László, Hargitai Zsuzsa, Hullán Eszter, Matzon Linda, Pap Veera-Ágnes, Petke Emese, Szalkai Réka, Szöllősi Adrienne, Vaskó Ildikó

Ár: 1100,- Ft (Könyvtári szerzemény)

2009-ben a Menedék Alapítvány az Európai Integrációs Alap támogatásával hívhatta életre ezt a nívós kiadványt, amely tíz különböző, Magyarországon is nagyobb számban létező külföldi népcsoport történetét szeretné bemutatni egy-egy novellán és fényképeken keresztül.

Nagyon találó a fülszöveg első sora, "Nem kell feltétlenül külföldre utaznunk, hogy új világok táruljanak fel előttünk, Budapest utcáin sétálva is lehetőségünk nyílik rá..." Teljesen igaz. Én, aki fővárosunk szívében élek, tőszomszédságában három-négy egyetemnek, a Goethe Intézet mellett, naponta találkozok hazánkba érkezett külföldiekkel. Esténként alig lehet magyar szót hallani az utcánkban. Az utcánk ("kultucca"), ha már itt tartunk, egy kisebb fajta csoda, amely megszámlálhatatlan vendéglátóhelynek ad otthont, köztük a kínai, perzsa, olasz, ír, spanyol és norvég, valamint német ízeknek és illatoknak.  A széles választék és lehetőségek mellett bennem is van egy bizonyos tartás az idegenekkel szemben. Azt hiszem, hogy a külföldiekkel való kapcsolatteremtési  készségünk nagyban függ a  neveltetésünktől, habitusunktól és hogy kiket sodor mellénk a szél. Ilyen szempontból nekem még sokat kell fejlődnöm. Ezért is volt nagyon jó és inspiráló élmény olvasni ezt a könyvet. 20 percre elmerülhettem egy-egy bevándorló nép egyedi történetébe, nehézségébe. Olyan, mint bevándorló nincs is, mindenkinek egyedi a története, érdekes és olykor szomorú is. Nagyon röviden a történetekről.

Latin-amerikai Budapest: Nem alkotnak egységes szubkultúrát. 16 közép-amerikai országból 160 polgár és 12 dél-amerikai ország 220 polgára él Budapesten ( az összes Magyarországon élő kb. kétharmada)

Dragomán György :Limonkonszál című novellája egy szerelmi történet keretén belül mutatja be az el salvadori lány nehézségeit. Nekem ez a történet tetszett a legjobban. A történet után Szilágyi Stefánia kifejező fotói villantanak fel részleteket a közösség életéből.

Afrikai Budapest: 43 országból érkező afrikai bevándorlók 800 polgára közül 420 él a fővárosban. Negyedük nő, de sok a vegyes házasság is. A migráns civil szerveződések közül az afrikaiak által működtetett a legaktívabb.

Lángh Júlia (Itt más az idő), aki maga is éveket töltött Afrikában szólaltat meg bevándorlókat. Fotó: Hernád Géza. Nem rossz, csak kevésbé szépirodalmi, kicsit dokumentum jellegű megjelenítés.

Szerb Budapest: A 2400 budapesti szerb állampolgár egy része vajdasági magyar. Magyarországi számuk kb. 9600. Évszázadok óta élnek kisebb közösségek a fővárosban, ezek emlékét tapasztalhatjuk utcákon, iskolákban, templomokban stb.

Gerlóczy Márton: Branko Herczegh tamburája című kedves írása  a zenén keresztül varázsolja elénk a szerbeket. A fotók Járdány Bence keze munkáját dicsérik. A képeknél tetszett, hogy többféle embert mutat be.

Perzsa Budapest: A főváros legfiatalabb bevándorló közössége. 1940 óta élnek kisebb számú irániak Budapesten. Az 1200 iráni állampolgárból 700 él Budapesten, többségük férfi. Egyetemi tanulmányok miatt érkeztek.

Szabó T. Anna ötletes és szép írása fröccsent elénk valamit a perzsa élet kavalkádjából, Nomád perzsa címmel. Itt a versek is helyet kapnak  a költőnő bemutatásában. A képeket Kóczán Gábor felvételei adják. Sok és szép kép.

Török és kurd Budapest: A Magyarországon élő törtök állampolgárok kétharmada, mintegy  ezer fő él Budapesten. Háromnegyedük férfi, főképp a 20-40-es korosztályból. Kiss Judit Ágnes: Hetvenhat másodperc című munkája egy rövid találkozást ábrázol két hazánkba szakadt török között. Felelevenítve a múltat és jelen. Hernád Géza fotói mutatnak be nekünk néhány pillanatot a közösség életéből. Megjegyzem, hogy itt köszön vissza a könyv borítója, ami a márványozási festési technikát alkalmazza.

Vietnami Budapest: Az összes budapesti bevándorló csoport közül körükben a legmagasabb a gyerekek száma. Körülbelül három ezren élnek hazánkban, 90 százalékuk Budapesten.

Egy szkinhed (végre tudom, hogy írjuk magyarul) banda eltángál egy vietnami férfit, ez a kerettörténete Csikós Zsolt egyszerű, de szép írásának, mellyel bemutatja az 1976-ban Magyarországba érkező férfi életét. A Martens a kínaiaknak cím is utal a lényegre, sokszor kínaiaknak nézik őket. A fotókat Rónai Gergely készítette. Ez a történet kiemelkedik a többi közül az én olvasatomba, mivel nagyon jól vegyül a szépirodalom a tényekkel, valamint a fotók szerves részei  Csikós Zsolt írásának. Elképzelhető, hogy valakinek épp ezért nem fog tetszeni.

Mongol Budapest: A hazánkban élő mintegy ezer mongol fele él a fővárosban. Jellemző a csoportra, hogy a nők aránya itt a legmagasabb, duplája a férfiakénak, s főképp varrónőként dolgoznak.

Matkovics Ilona: Távol Ázsiától írása és Járdány Bence fotói mutatnak be egy mongol családot.

Arab Budapest: A Budapesten élő arabok az összes észak-afrikai és közel-keleti országot képviselik. a közel 2200 arab bevándorlóból 1400 fő él Budapesten. Az arab közösség rendkívül heterogén.

Tóth Krisztina Gyűrű című kedves története és Kóczán Gábor fényképei mutatják be ezt a közösséget.

Orosz Budapest: Alig több, mint kétezer orosz állampolgár él hazánkban, ebből a kétharmad Budapesten. A legidősebb bevándorló közösség, sok a nyugdíjas is közöttük.

Podmaniczky Szilárd  gyönyörű írása, az Idegen jól érzékelteti egy novellán belül, milyen nehézséget jelent a külföldiekkel való házasság, családi élet. Nagyon tetszik az író stílusa, csillagos ötöst érdemel. A képeket Fekete András készítette. Ezek nem mindegyike tetszett, de azért jók és nagyon színvonalasak.

Kínai Budapest:  A legnépesebb bevándorló csoport Budapesten. Számuk kb. tízezer, 80 százalékuk él a fővárosban. 1990-ben több, mint negyvenezren voltak. Őket mindenki ismeri. Kiegyensúlyozott a nemek aránya, sok a már itt született  gyermek is.

Vágvölgyi B. András  Kínaiak-szindróma írása és Rónai Gergely fotói mutatják be a fiatalos közösséget.

Összességében a könyv rendkívül szép és mutatós. Sajnos azonban nem lehet kapni. Még a menedék Alapítvány honlapján sem láttam. A borítót is nekem kellett beszkennelni, hogy láthassátok hogy is néz ki. Aki mégis szeretné elolvasni, az a Szabó Ervin Könyvtár honlapján nézze meg, hol lehet beszerezni.

A könyv elolvasására egy ember hozta meg a kedvem. Köszönöm!

Hozott pontszám: 5

Legszebb történet: Dragomán György és Podmaniczky Szilárd munkái

Örkény Antal-Menedék Egyesület, 2009

Szerkesztette: Kováts András és Rónai Gergely

Ár: ???? (Könyvtárunk jóvoltából)