Annamarie irkál

Senki sem vádolhat azzal, hogy én ne próbálnám tágítani a határaimat, gazdagítani az olvasási ízlésemet. Legalábbis megpróbálom. Ezért is választottam ismét egy olyan könyvet, amit főképp férfiak olvasnak. Ezzel nagyon mellé lehet fogni, de valahogy tombol bennem egy ősi vadászösztön, hogy megtaláljam azokat a nemek közti közös felületeket, amik mindkét nem számára élményt okoznak. Szerencsére most nem kellett csalódnom, mert úgy érzem mély élményt nyújtott Ammaniti könyve.

Az Isten háta mögött játszódik a történet, már a huszonegyedik században, s a szereplők, egy csomó már-már komikus, ütődött alak. Rino Zano egy kissé kiöregedett, de szellemileg, testileg fitt szkinhed és az ő fia, a tizenhárom éves Christiano akik körül a cselekmények zajlanak. Minden áron meg akarnak maradni egymásnak, ami elég nehéznek tűnik, hiszen a Zano család nem a társadalomba való beilleszkedéséről híres. Ők mégis mindent megtesznek, hogy jó fiúknak tűnjenek a világ számára, békésen monopoliznak és főzőcskéznek a gyámhatóság embere előtt, de a színfalak mögött egy durvaságon és erőszakon alapuló rend uralkodik köztük. Sehová sem tartanak, egyetlen céljuk, hogy ne válasszák őket el. A vegetáció egyhangúságát az apa barátjának, Danilónak ötlete rázza fel. Persze ez a fazon sem normális, az egész története rém morbid, egyszerre sírunk és röhögünk rajta, de mégis az ő fejéből pattant ki a csodás meggazdagodás ötlete. A romantikus csapat tagja még Négy Sajt, a szintén zakkant barát, aki azon kívül, hogy senkit sem enged be a lakásába, ami nem is csoda, hiszen egy monumentális időket átívelő, robotoktól és dinoszauruszoktól hemzsegő betleheme van, ráadásul egy rongyosra nézett pornófilm bűvkörében él. Ez a kis csapat akarja megváltani a világot az egyik éjszaka, de egy óriási, nem várt özönvíz elmossa a terveiket és minden balul sül el. Christianonak egy éjszaka alatt kell felnőnie, hasznosítania mindazt, amit az apjától örökölt.

Azt hittem nem fogom tudni elolvasni a könyvet, mert egy elég nyers és durva világba csöppen az ember. Itt teljesen hiányoznak a gondos női kezek, mindent felvet a mocsok és a bűz. Az érzelmileg sérült emberek úgy vergődnek saját életükben, mint a partra vetett halak, mindenki boldogul, ahogy bír. Ingerültek, sértődékenyek és magányosak. Ezek a tulajdonságok teljesen labilissá teszik őket, ösztönszerűen cselekszenek, vedelnek, maszturbálnak, ütnek és vinnyognak, de szinte mindegyik ott dédelgeti a szíve mélyén, a szerető család giccses romantikáját.

Talán ez a kíváncsiság tüzelt fel engem is, hogy mégis átvergődjem magam az első 60 oldal visszataszító hangulatán. Aztán valahogy meg is szokjuk ezt a zord világot, meg az események is felgyorsulnak. Ammaniti hihetetlen izgalmasan ír. Az az őrjítő benne, hogy téged már szétvet a kíváncsiság, hogy na akkor most mi lesz, ő meg teljes hidegvérrel, a megszokott precizitással részletezi a maga kis mondandóját.

Nagyon jónak tartom a könyv címét is. Szerintem nagyon erős, emiatt az ember sokkal jobban koncentrál, hogy mire vonatkozhat. Nem nehéz félreérteni az elején! Másrészt a cím összefoglalja a szereplők örök dilemmáját, hinni vagy nem hinni? Ki mozgatja a szálakat? Másként cselekszünk, ha van felsőbb hatalom?

A címen túl, tetszettek a könyv figurái is. Valahogy mindegyikük stilizált, még a mellékszereplők is, és ez egyszerre kiveszi a történetet a valóságból, valamint rámutat a nagyon is tipikusra. Mi is tudjuk, hogy ilyen emberek vesznek körül bennünket, de köhintve lerázzuk magunkról a hihetőségét. Ilyen csak ott, az Isten háta mögött fordul elő...

Amint azt már régebben írtam, szeretem az apás könyveket, (jobban, mint az anyásokat) és noha senkinek nem kívánnék ilyen apát, valahol mégis jó volna, ha minden apa ilyen lenne. Renonak megvannak a maga értékei a teknős páncél mögött, le a kalappal a tizenhárom éves Chris előtt, hogy meglátta ezeket.

"Niccolò Ammaniti Rómában született, jelenleg is ott él.  Az Ahogy Isten parancsolja című regényével 2007-ben elnyerte a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Premio Stregát. Könyvei negyvenöt országban olvashatók."

Egy ilyesmi kép van a könyv belső borítóján is, amire a lányom megjegyezte, "biztos a börtönben írta a könyvet"

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakter: talán az apa, Rino, de csak, ha muszáj válsztanom

Utóirat: Háromszáz oldal után kisikáltam a hűtőnket.(addig bírtam)

"...Már most is remekül muzsikálsz, mondta

Úgy játszol, mintha sose csináltál volna mást, mondta

és Sigvald papa megint meghúzta az üveget és Asle visszaadta neki a hegedűt és Sigvald papa Aslénak nyújtotta az üveget és Asle megint meghúzta és nem mozdultak csak ültek ott szótlanul

Muzsikusnak lenni istencsapás, mondta aztán Sigvald papa

Mindig menni, mindig csak elmenni, mondta

Igen, mondta Asle

Otthagyni a kedvesedet, otthagyni önmagadat mondta Sigvald papa

Mindig mást szolgálni, mondta

Mindig, mondta

Sosem a magad kedved szerint, mondta...."

A történet Asle és Alida szerelmét elmesélő kortárs norvég ballada. Hangvétele lírai és dallamos, szinte hallani a hegedű hangját olvasás közben.

Szeretik egymást, de nincs hol élniük, Alinda gyermeket vár, el kell hagyniuk otthonukat, egy másik városban próbálnak szerencsét. A már-már biblikus szálláskeresés ki nem mondott, csendes tragédiába torkollik. Csak annyi bűnük volt, hogy szerették egymást.

Jon Fosse a kortárs norvég irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, sokan a mai Ibsenként emlegetik. Színpadi művei világszerte sikert aratnak, regényeit és verseit több, mint húsz nyelvre lefordították. A minimalizmus, a sejtetés mestere, feszes szövegeiben geometriai pontossággal ábrázolja az emberi kapcsolatokat, érzéseket és döbbenetes, elhallgatott igazságokat. Statikus, látszólag egyszerű történeteiben nem is fontos a cselekmény, inkább egy találkozás vagy egy pillanat alig észrevehető mozdulataiban merül el.  Jon Fosse embermeséi olyanok, akár a csendes búvópatak, melynek mélyén rettentő, kegyetlen erő lakozik. Halkra fogott, misztikus és feszültséggel teli szövegei rendkívül izgalmas olvasói-színházi élményt nyújtanak. Munkái közül az álmatlanság az első magyarul megjelent regény.

(írja a szerzőről a fülszöveg)

Hozott pontszám: 4

Kalligram, Pozsony 2008

Eredeti cím: Andvake

Fordította: A.Dobos Éva

Ár: 1800,- Ft (Könyvtári példány)

Az ELTE Skandináv tanszékének hallgatói vállalkoztak arra, hogy egy kis kiadvány formájában megpróbálják a kortárs norvég irodalom bemutatását. Szöllősi Adrienne, műfordító,  és Vaskó Ildikó a tanszék tanára, a Norvég Külügyminisztérium  és a NORLA alapítvány segítségével bocsátotta útjára a könyvet.

Ez a látványra is pici könyv tizenhárom novellát tartalmaz, mondanám, hogy többé kevésbé ismert nevekkel, de sajnos nekem csak két név volt ismerős, a többiről nem is hallottam. Pontosan ezt a csöndet szeretné megtölteni a kiadvány.

Nem mennék bele az egyes novellák részletezésébe, hiszen van, amelyik csupán 6-7 oldal, nem is akar semmi mást tenni velünk csak egy benyomást adni, egy nyomot hagyni.

Próbáltam rálelni arra  a közös hangra, ami mégis jellemzi a műveket, és bár a témáikban, stílusukban is eltérő írásokat nehéz egy kalap alá venni, azért mégis jellemző rájuk egyfajta tisztultság, tömörség. Persze ez a műfajból is adódó sajátosság, és az utószó szerint nagy válogatás eredménye is.  Ennek ellenére mégis egységet alkot a maga sokszínűségében.

A kiadvány végén pár szót olvashatunk a mai norvég novellistákról, törekvésükről és elismerésükről.

A legközelebb Ingvar Ambjersen :Egerek című írása került hozzám, amelyben egy idős, egyedül élő férfi egereket talál az otthonában. Minden nehézség ellenére felveszi a harcot, ez már tényleg olyan, mintha  Remeterákokat olvasná az ember, és küzd a kártevőkkel. A vég is hasonló.

A másik kedvencem, a címadó történet, Johannes szívderítő temetése volt Kjell Askildsentől. Az az életérzés, amit egy nyolcvan éves idős ember érezhet, minden nehézsége és kötöttsége ellenére, még ha ez a gyűlölet is. Egyébként nem tudom mi ez a norvégoknál a nyolcvanas szám körül, mint a bibliai negyven. Az emberi élet legvégső határa, netalán tán? Tehát Askildsen-t  a norvég novellairodalom megújítójának tartják, sötét, ironikus humora egyedi hangvételt ad, főképp az egzisztenciális kérdések köré épülő novelláinak. Már a novella címe is tökéletes, és anélkül, hogy olvasnánk egy sort is belőle, valami langy mosoly terül szét bennünk.

Nagyon tetszett Hanne Orstavik regényrészlete, aminél hiányoltam, hogy melyik regényt kellene elolvasnia szegény, lelkes olvasónak, ha  a folytatásra is kíváncsi.

Frode Grytten Kutyasétáltatás című kis remeke zseniális és groteszk.

Jostein Gaarder neve már ismerősebben csengett számomra is, ez alkalommal szintén egy filozofikus jellegű kérdéssel rukkol elő, ami szerint talán csak egy színdarab résztvevői vagyunk, és csak hisszük a létezésünk.

Továbbá olvashatjuk

Johan Borgen: Szeress, hogy elfelejtsem

Bjarte Breiteig: Köd

Sigmund Jensen: Purgatórium (nem mondom ez is érdekes)

Jan Kjaerstad: Kedd, pünkösd után

Merethe Lindstom: Megperzselődve (Salinger után szabadon)

Sidsel Morch: A heg (ez is nagyon tetszett)

Ashe Seierstad: A lánykérés

Havard Syvertsen: Hőség című írásait.

Hozott pontszám: 5

Kedvenc: Ingvar Ambjersen: Egerek

Scolar Kiadó, 2003

Fordította: Ambrus Orsolya, Deák Sarolta, Fejérvári Boldizsár, Fekete László, Hargitai Zsuzsa, Hullán Eszter, Matzon Linda, Pap Veera-Ágnes, Petke Emese, Szalkai Réka, Szöllősi Adrienne, Vaskó Ildikó

Ár: 1100,- Ft (Könyvtári szerzemény)

"Új pótháziasszony. És patkányok az ólban. Épp tegnap fogta el a régen tapasztalt öröm amiatt, hogy ura a napjainak, hogy sínen vannak a dolgok. Micsoda marha volt. Csak nyugtával szabad dicsérni a napot, a világ nem olyan, hogy bármi is simán menne benne..."

Ez már csak tényleg így van valahogy. Alig várjuk, hogy elmúljanak a felhők a fejünk felett, és mire észbe kapunk már ismét szorongatja valami a nyakunk.

Nincs ezzel másként a Neshov család sem, akik anyjuk temetése után igyekeznek visszarázódni a hétköznapok megszokott, kiszámítható ritmusába. De a látszólagos nyugalom mögött új dolgok csíráznak, új szerelem, szakítás, baleset, flört. A családi tragédia, és ennek kapcsán az újbóli találkozás azonban mást is elindított a testvérekben. A rákocskák elkezdenek kimászni a csigaházunkból, megszólal a lelkiismeretük és úgy tűnik, mindegyikük túlnő a maga árnyékán. Ezt nagyon irigyeltem bennünk. A környezetemben ugyanis gyakran azt tapasztalom, hogy egy jó beszélgetésnek, közös élménynek, bulizásnak, amikor jócskán megnyílunk egymás felé, nincs folytatása. Éveken keresztül újból indítjuk a rakétákat. Természetesen a Neshovoknál nincs nagy érzelmi kitárulkozás, hacsak valaki be nem csíp, de azért valami elindul, talán a felelősségvállalás.

Az izgalmas események sokkal több mozgalmasságot adnak a történetnek, mint az első kötet,  nem kevés humorral fűszerezve. Ez a kötet már az én számomra is biztosított elég humort, sőt olyan dolgokon is röhögtem, amin nem illett volna. (száraz klozett)

Egyetlen dolog miatt húztam össze a szemöldököm, a vége miatt. Ilyet azért nem kéne kedves írónő. Micsoda szerencse, hogy nekem módomban áll rögtön és azonnal nekifogni a harmadik kötetnek, de akik egy évet vártak a folytatásra, azoknak elég keserű szájízt adhat egy ilyen vég. Így szappanoperát szokás befejezni. De ettől eltekintve tényleg remek élmény volt tagja lenni a családnak. Nem is tudom mit csinálok, ha a végére érek a sorozatnak?

Ugye nem mondtam még, de mindhárom kötet ízléses borítójú, kemény fedeles, igényes kivitelezésű.

Hozott pontszám: 5 (többen rangsorolják a sorozat tagjait, én nem tudom)

Kedvenc karakterem: a szauna

General Press Kiadó, 2008

Eredeti cím: Eremittkrebsene

Fordította: Miszoglád Gábor

Ár: 2600,- Ft

"...-Mi történt a makettel? -kérdezte Torunn.

-Elvitték Berlinbe -mondta az apa. -Az lett a sorsa, mint a városnak, szétbombázták.

-A fák még megvannak -mondta Erlend. -Emlékszem rájuk.Tallak nagyapa mutatta meg, amikor még egész kicsi voltam.Ott állnak, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, mintha ott lenne a helyük.

-Egy idő után ott a helyük -mondta az apa. -Hatvan év után.

-Ugyan kinek jutna eszébe kitépni a fákat és visszavinni a németeknek?..."

Egy hihetetlen családot ismerhetünk meg a Neshovok személyében. Előre bocsátom, hogy én mindegyiküket szerettem, mert annyira tökéletesen lettek megformálva. Pedig nagyon is különbözőek.

De vissza a történethez, aminek cselekménye minimális; Anna Neshov agyvérzést kap és az orvosok tanácsára összetrombitálják a szétszóródott családot az anyai betegágyhoz. A családi pusztuló félben lévő farmon már csak a legidősebb fiú, Tor lakik, meg az apa. A fiatalabbik testvér Margido temetkezési vállalkozó a közelben,  öccsük Erlend pedig Koppenhágában él, és jól menő kirakattervező, mellesleg homoszexuális. A családnak tagja még Torunn, Tor lánya, de róla szinte nem is tud a család. Most viszont újra találkoznak és együtt töltik a karácsonyt a birtokon. A vacsora közben pedig lehull a lepel egy régi titokról.

A könyv háromnegyed részéig nem is történik semmi, csak szépen felépülnek a karakterek a maguk tökéletességében. Először Margidó, akit épp egy öngyilkos fiúhoz hívnak. Lehet, hogy valaki ezt groteszknek tartja, vagy morbidnak, nekem annyira természetes volt az ő foglalkozása, amit mellesleg kitűnően lát el. A cselekmény csak annyira szalad előre, amíg Margido megtudja, hogy édesanyja kórházba kerül. De addig nem csak Margidot ismerjük meg, hanem a norvég temetkezési szokásokat is.

Aztán hirtelen a koppenhágai karácsonyi forgatagban találjuk magunkat, ahol bemutatkozik Erlend (róla legalább elsőre tudtam, hogy férfi). Erlend egy jól fizetett, befutott kirakatrendező-tervező. Élettársa Krumme, akiről oldalakon keresztül hittem, hogy nő. Az ő kapcsolatuk legalább harmonikus, sőt irigylésre méltóan szeretik egymást hosszú évek óta. Persze Erlend tele van kis hisztikkel és allűrökkel, a  helyzeten csak ront a hír, ami felbolygatja jól szervezett nyugalmát. Húsz év után ő is visszatér a családi fészekbe.

Tor, a legidősebb fiú a szüleivel maradt a farmon, próbálták fenntartani magukat, de a gazdaság a teljes pusztulás szélén áll. Tor látszólag képtelen az emberi kapcsolatokra, hiszen egész napját kedves disznói között tölti, úgy szereti, dédelgeti őket, mint a kisgyermekeket. Bár kicsit "topa" és istállószagú, de ő is olyan szerethető.

Akárcsak a szikár anya, aki nyolcvan év után egy reggel ágynak esik. Őt azért szeretjük, mert Tor szemével nézzük, de talán ő lesz a legellenszenvesebb figura a történet végére.

Aztán ott van még a tesze-tosza apa, aki a lusta disznó és a pipogya fráter keveréke.  Mind az anya, mind Tor szörnyen bánik vele, utasítgatják, utálják őt és mi csak remélhetjük, hogy megtudjuk miért.

Az egyetlen nő a családi gyülekezetben, az egyetlen unoka, a 37 éves Torunn, Tor lánya, aki Oslóban él.  A nagyvárosi, önálló nő csak néha beszél apjával, aki tíz éves korában látott először. A nagyanyját sohasem, most mégis  halálos ágyához siet. Torunn állatorvosi asszisztens és előadásokat tart problémás kutyák kezeléséről.

Most képzeljük el, hogy ezek a hihetetlen egyéniségek egy lábosba kerülnek, mi sülhet ki az ő találkozásukból? A fülszöveg szerint groteszk humorral van a történet átszőve, de ez, nekem csak így tűnt fel, hogy leltárba vettem a figurákat. Olvasás közben én  szelíd szeretettel fogadtam őket. Talán egyetlen jelenet volt számomra groteszk, amikor Torunn fogj a nagyanyja kezét és beszél ahhoz az asszonyhoz, akit még életében nem látott, és nem utolsó sorban az idős nő nincs is magánál.

Tudom sokat írtam a történetről, de nem árultam el semmi titkot, és nem merítettem ki az egyéneket egyáltalán. A könyv egyébként a letehetetlen kategóriába tartozik. Sokan írják, hogy nagyot csattan a vége, sajnos számomra nem  volt ez egy nagy bumm, mert sejtettem a slusszpoént, bár az írónő mindent megtett azért, hogy megvezessen minket.

Anne B.Ragde

A kitűnő skandináv családregény megismertet bennünket több norvég szokással és például itallal (piák!). Aztán, ha eszembe jut a múlt heti felvetésem, miért szeretjük a skandinávokat, és ezzel párhuzamosan a Lótolvajok fülszövege, ami szerint megvan benne minden, ami a sikeres skandináv regényhez kell: család, háború és beilleszkedni képtelen egyén, akkor sajnos azt látom, hogy ez erre a történetre is áll. Bár még mindig nem akarok ennek az állításnak igazat adni. Azt azért már látom, hogy ezeknek az embereknek nem csak érdekes nevük van, hanem szinte mindegyikük furcsa, szoros kapcsolatban áll a környezettel. Kissé szófukarak és zárkózottak, bár a nagyvárosi szereplők már  mások.

Jó kis háttér, igaz?

Hozott pontszám: 5*

Kedvenc karakterem: Tor és Erlend

General Press Kiadó 2007

Eredeti cím: Berlinerpoplene

Fordította: A.Dobos Éva

Ár: 2500 Ft, én 500-ért vettem a Book.hu-n

2009-ben a Menedék Alapítvány az Európai Integrációs Alap támogatásával hívhatta életre ezt a nívós kiadványt, amely tíz különböző, Magyarországon is nagyobb számban létező külföldi népcsoport történetét szeretné bemutatni egy-egy novellán és fényképeken keresztül.

Nagyon találó a fülszöveg első sora, "Nem kell feltétlenül külföldre utaznunk, hogy új világok táruljanak fel előttünk, Budapest utcáin sétálva is lehetőségünk nyílik rá..." Teljesen igaz. Én, aki fővárosunk szívében élek, tőszomszédságában három-négy egyetemnek, a Goethe Intézet mellett, naponta találkozok hazánkba érkezett külföldiekkel. Esténként alig lehet magyar szót hallani az utcánkban. Az utcánk ("kultucca"), ha már itt tartunk, egy kisebb fajta csoda, amely megszámlálhatatlan vendéglátóhelynek ad otthont, köztük a kínai, perzsa, olasz, ír, spanyol és norvég, valamint német ízeknek és illatoknak.  A széles választék és lehetőségek mellett bennem is van egy bizonyos tartás az idegenekkel szemben. Azt hiszem, hogy a külföldiekkel való kapcsolatteremtési  készségünk nagyban függ a  neveltetésünktől, habitusunktól és hogy kiket sodor mellénk a szél. Ilyen szempontból nekem még sokat kell fejlődnöm. Ezért is volt nagyon jó és inspiráló élmény olvasni ezt a könyvet. 20 percre elmerülhettem egy-egy bevándorló nép egyedi történetébe, nehézségébe. Olyan, mint bevándorló nincs is, mindenkinek egyedi a története, érdekes és olykor szomorú is. Nagyon röviden a történetekről.

Latin-amerikai Budapest: Nem alkotnak egységes szubkultúrát. 16 közép-amerikai országból 160 polgár és 12 dél-amerikai ország 220 polgára él Budapesten ( az összes Magyarországon élő kb. kétharmada)

Dragomán György :Limonkonszál című novellája egy szerelmi történet keretén belül mutatja be az el salvadori lány nehézségeit. Nekem ez a történet tetszett a legjobban. A történet után Szilágyi Stefánia kifejező fotói villantanak fel részleteket a közösség életéből.

Afrikai Budapest: 43 országból érkező afrikai bevándorlók 800 polgára közül 420 él a fővárosban. Negyedük nő, de sok a vegyes házasság is. A migráns civil szerveződések közül az afrikaiak által működtetett a legaktívabb.

Lángh Júlia (Itt más az idő), aki maga is éveket töltött Afrikában szólaltat meg bevándorlókat. Fotó: Hernád Géza. Nem rossz, csak kevésbé szépirodalmi, kicsit dokumentum jellegű megjelenítés.

Szerb Budapest: A 2400 budapesti szerb állampolgár egy része vajdasági magyar. Magyarországi számuk kb. 9600. Évszázadok óta élnek kisebb közösségek a fővárosban, ezek emlékét tapasztalhatjuk utcákon, iskolákban, templomokban stb.

Gerlóczy Márton: Branko Herczegh tamburája című kedves írása  a zenén keresztül varázsolja elénk a szerbeket. A fotók Járdány Bence keze munkáját dicsérik. A képeknél tetszett, hogy többféle embert mutat be.

Perzsa Budapest: A főváros legfiatalabb bevándorló közössége. 1940 óta élnek kisebb számú irániak Budapesten. Az 1200 iráni állampolgárból 700 él Budapesten, többségük férfi. Egyetemi tanulmányok miatt érkeztek.

Szabó T. Anna ötletes és szép írása fröccsent elénk valamit a perzsa élet kavalkádjából, Nomád perzsa címmel. Itt a versek is helyet kapnak  a költőnő bemutatásában. A képeket Kóczán Gábor felvételei adják. Sok és szép kép.

Török és kurd Budapest: A Magyarországon élő törtök állampolgárok kétharmada, mintegy  ezer fő él Budapesten. Háromnegyedük férfi, főképp a 20-40-es korosztályból. Kiss Judit Ágnes: Hetvenhat másodperc című munkája egy rövid találkozást ábrázol két hazánkba szakadt török között. Felelevenítve a múltat és jelen. Hernád Géza fotói mutatnak be nekünk néhány pillanatot a közösség életéből. Megjegyzem, hogy itt köszön vissza a könyv borítója, ami a márványozási festési technikát alkalmazza.

Vietnami Budapest: Az összes budapesti bevándorló csoport közül körükben a legmagasabb a gyerekek száma. Körülbelül három ezren élnek hazánkban, 90 százalékuk Budapesten.

Egy szkinhed (végre tudom, hogy írjuk magyarul) banda eltángál egy vietnami férfit, ez a kerettörténete Csikós Zsolt egyszerű, de szép írásának, mellyel bemutatja az 1976-ban Magyarországba érkező férfi életét. A Martens a kínaiaknak cím is utal a lényegre, sokszor kínaiaknak nézik őket. A fotókat Rónai Gergely készítette. Ez a történet kiemelkedik a többi közül az én olvasatomba, mivel nagyon jól vegyül a szépirodalom a tényekkel, valamint a fotók szerves részei  Csikós Zsolt írásának. Elképzelhető, hogy valakinek épp ezért nem fog tetszeni.

Mongol Budapest: A hazánkban élő mintegy ezer mongol fele él a fővárosban. Jellemző a csoportra, hogy a nők aránya itt a legmagasabb, duplája a férfiakénak, s főképp varrónőként dolgoznak.

Matkovics Ilona: Távol Ázsiától írása és Járdány Bence fotói mutatnak be egy mongol családot.

Arab Budapest: A Budapesten élő arabok az összes észak-afrikai és közel-keleti országot képviselik. a közel 2200 arab bevándorlóból 1400 fő él Budapesten. Az arab közösség rendkívül heterogén.

Tóth Krisztina Gyűrű című kedves története és Kóczán Gábor fényképei mutatják be ezt a közösséget.

Orosz Budapest: Alig több, mint kétezer orosz állampolgár él hazánkban, ebből a kétharmad Budapesten. A legidősebb bevándorló közösség, sok a nyugdíjas is közöttük.

Podmaniczky Szilárd  gyönyörű írása, az Idegen jól érzékelteti egy novellán belül, milyen nehézséget jelent a külföldiekkel való házasság, családi élet. Nagyon tetszik az író stílusa, csillagos ötöst érdemel. A képeket Fekete András készítette. Ezek nem mindegyike tetszett, de azért jók és nagyon színvonalasak.

Kínai Budapest:  A legnépesebb bevándorló csoport Budapesten. Számuk kb. tízezer, 80 százalékuk él a fővárosban. 1990-ben több, mint negyvenezren voltak. Őket mindenki ismeri. Kiegyensúlyozott a nemek aránya, sok a már itt született  gyermek is.

Vágvölgyi B. András  Kínaiak-szindróma írása és Rónai Gergely fotói mutatják be a fiatalos közösséget.

Összességében a könyv rendkívül szép és mutatós. Sajnos azonban nem lehet kapni. Még a menedék Alapítvány honlapján sem láttam. A borítót is nekem kellett beszkennelni, hogy láthassátok hogy is néz ki. Aki mégis szeretné elolvasni, az a Szabó Ervin Könyvtár honlapján nézze meg, hol lehet beszerezni.

A könyv elolvasására egy ember hozta meg a kedvem. Köszönöm!

Hozott pontszám: 5

Legszebb történet: Dragomán György és Podmaniczky Szilárd munkái

Örkény Antal-Menedék Egyesület, 2009

Szerkesztette: Kováts András és Rónai Gergely

Ár: ???? (Könyvtárunk jóvoltából)

Az eper és hó könyve

"...Azt látom, hogy ugyanazt az emberi gyarlóságot adják tovább egymásnak a nemzedékek. Újra és újra, ugyanazt a szomorú emberi gyarlóságot. Egymást gyűlöljük, eszetlen félelmek áldozatai vagyunk. Semmi sincs az emberi történelem folyamában, ami arra utalna, hogy változtatni fogunk ezen..."

Bár nem találtam a térképen San Piedro szigetét, azért mégsem mondhatjuk, hogy a könyv története is teljes egészében az írói elme szüleménye lett volna. David Guterson összetett könyve olyan témákat érint, mint az idegengyűlölet, a szerelem, a becsület és számomra a gyávaság. Mindeközben részesei lehetünk egy elzárt világ, egy kicsiny sziget lakóinak egyszerű, néha elvágyódó életének.

Egy szeptemberi, ködös reggelen kivilágított, himbálódzó halászhajót találnak a néma vízen, a kapitány sehol, a kivetőháló  még a vízben. A helyi seriff és segédje, két tipikus kisvárosi figura, életükben nem nyomoztak gyilkossági ügyben, hamarosan megtalálják a hajó tulajdonosát a hálóba gabalyodva, élettelenül, fején egy sebbel. Beindul a gépezet és pár órával később már lakat alatt van a feltételezett tettes, egy "japcsi".

Az ő tárgyalásának keretén belül megismerhetjük a vádlott és az áldozat múltját, a halászok életét, és így kerül lassan fókuszba a vádlott felesége, Hatcue és annak gyerekkori szerelme, Ishmael, aki a helyi újság tulajdonosa és a tárgyalás szemlélője. A múltból fakadó feszültséget Pearl Harbor letiprása és a japán-amerikai ellenségeskedés okozza. Így azon sem csodálkozhatunk, hogy Ishmael szerelme is beteljesületlen marad  a japán Hatcue-vel, és a városban is sokak szemében szálka marad a japánok jelenléte.

Vajon ilyen körülmények között lehet-e igazságos a tárgyalás? Az ügyet sok apró mozzanat bonyolítja, többek közt az újságíró talál egy fontosnak látszó információt, de hezitál, hogy kiadja-e kezéből, s ezzel a vádlott szabadulását segítse, széttépve annak a reményét, hogy Hatcue visszatérjen hozzá.

Egyet értek Szeee-vel, Guterson nagyon jól ír. Először is nagyon tetszett, ahogyan kimetszette ennek a maroknyi embernek az életét, akikről írni akart, belehelyezte őket egy sziget világába, de úgy, hogy mégis szerves részei maradtak a nagyvilági eseményeknek. Aztán a decemberi tárgyalást egy még mélyebb burokba tette, és hatalmas hóeséssel zárta körbe ezt a világot. Ezzel még inkább az önmagukba nézésre serkentette a résztvevőket. A minden zajt elnyelő hó mellett más színek és illatok is terjengenek a könyvben,  az eper bűvös és édes illata. A betelepülő japán családok egy része ugyanis epertermelésből tartotta fenn magát, így a könyvet át meg át szövi ennek a munkának "gyümölcse".

A történet élvezhetőségén sokat dob az író részletekbe menő, nagyon precíz ábrázolása, legyen szó akár boncolásról, akár a halászok munkájáról. Ez a halász-élet romantikáját bemutató vonás különösen tetszett nekem, pedig semmivel sem gyengébb a többi szál sem.

Nem tagadom azt sem, hogy ez a januári hószakadásos környezet is hozzáadott a könyv, amúgy is kiemelkedő színvonalához. Én is bátran ajánlom mindenkinek!

Film is készült belőle, én szívesen megnézném azt is.

Ethan Hawke (Ishmael)

Hozott pontszám: 5

David Guterson

Magvető Kiadó, 1999

Eredeti cím: Snoww falling On Cedars

Fordította:Bihari György

Ár: Sajnos nem láttam kereskedelmi forgalomban (Könyvtári szerzemény)

Nagy élmény volt számomra olvasni Tracy Chevalier új könyvét, amely az 1800-as évek elején játszódik és két női sorsot mutat be,  s velük szoros összefüggésben a geológiai kutatások egy új korszakát.

Az egyik főszereplő Elizabeth Philpot, a középosztálybeli ifjú hölgy, aki két testvérével Lyme-ba költözik, mivel bátyjuk megnősül, s el kell hagyniuk az atyai házat, s egyben a londoni megszokott életet. A kisvárosi élet nehezen kezdődik, mindenki szúrós szemekkel nézi a három pártában maradt lányt, s különösen Elizabeth-et, akinek furcsa szokása, hogy ősi kövületeket gyűjt a tengerparton. Hamarosan megismerkedik Mary Anning-gel, aki nem csak barátnője, hanem a könyv másik főhőse is lesz. Tulajdonképpen ez a könyv az ő története. Mary azzal segíti a családi megélhetést, hogy kövületeket gyűjt a parton.  De ezt a foglalatosságát  mélyen lenézik a helybeliek, és neki is nehéz a mindennapi élet. Hát még akkor, mikor talál egy semmihez sem fogható leletet, egy óriás krokodilt. A kincs körül egyre nagyobb lesz az érdeklődés, sőt Mary újabb leletekre is lel, egyre zavarba ejtőbb élőlények maradványaival.

Vajon hogyan alakul a két nő sorsa, akik részesei az első dinoszauruszok megtalálásának egy olyan korban, ahol a nők nem lehettek tagjai a tudományos életnek, nevüket sem említik.

Chevalier ismét a női egyenjogúság mellett áll ki, mint a "Hulló angyalok"-ban, ismét alapos, mint minden eddigi könyvében. A könyv tagozódása is az eddigi sémát követi, fejezetenként más veszi át a történet elmesélésének fonalát. Be kell vallanom, hogy  én ezt már eléggé unom, nem is nagyon tetszik, holott ebben a műben lényegesen  ritkábbak a váltakozások, és csupán a két nő között oszlik meg a bemutatás.

A történet megelevenedése sem új keletű, hiszen  valós történelmi adatokon alapul s az írói fantázia épít hozzá egy világot. Nagyon tetszik ez az ötlet, amivel Chevalier dolgozik. Ha rangsorolnom kellene eddigi könyveit, azt hiszem ez lenne a befutó eddig. (Holtversenyben a Leány gyöngyfülbevalóval) (Kék szűz és Ártatlanok még vár rám). Egyrészt nagyon érdekes a téma, amit kiszemelt az írónő, másrészt eddig még sohasem gondoltam bele abba, mit jelenthetett az embereknek megtalálni az első kihalt állatok leleteit. Az egész vallásos világképük meg kellett, hogy változzon, és nem lehetett könnyű összeütközésbe kerülni a hagyományos gondolkodással.

A könyv utószavából megtudhatjuk, hogyan alakult a későbbiekben a szereplők sorsa, hogyan került kapcsolatba a történettel az írónő, és hasonló hasznos adatokat.

A borító nagyon szép és tetszetős, olyan kis guszta, de mégsem tartom a könyvhöz valónak,  elviszi a gondolatokat romantikus irányba.

Hozott pontszám: 5

Geopen Könyvkiadó, 2009

Eredeti cím: Remarkable Creature

Fordította: Kiss Marianne

Ár: 3490,- Ft (Könyvárunknak köszönhetően)

Lobo bejegyzése keltette fel az érdeklődésemet a könyv iránt, amelynek főszereplője Michael, aki szüleivel és csecsemő húgával a város egy másik részébe költözik. Bár a fiú korát nem tudjuk, ez kicsit idegesített engem, azért következtetni lehet azokból az apró jegyekből, amiket elhullajt a szerző. Tehát Michael, ez a  körülbelül 11 éves fiú az új házuk kertjében, a düledező garázsban egy lényre bukkan. Ő maga sem tudja, hogy ki ez, sőt mi ez a lény, de azzal az önzetlen tisztasággal, ami csak egy gyerek szívében lehet, nekilát meggyógyítani a beteg szerzetet. Pedig van neki elég baja, hiszen húgocskája szívbeteg, kórházba kerül, az életéért küzdenek, az új ház idegen, a barátai messzebb kerültek tőle, úgy érzi a szülei csak a húgival törődnek. A fiú életében azonban új barátok is felbukkannak, például a szomszédban lakó furcsa lány Mina, aki fára mászik, madarakat les és rajzol, és  ami a legmegdöbbentőbb, nem jár iskolába. A két gyerek feltárja egymásnak titkát, erősítik, tanítják egymást, s mindketten változásokon mennek keresztül.

Ismét felvetődik a kérdés, hogy hány éveseknek ajánlható a könyv. Erősen megosztja az embereket, a könyvtárosunk is rákérdezett, hogy gyereknek viszem-e? Mivel nekem négy gyerekem van, azt kell mondanom, hogy a 14 évesnek odaadnám, a 12 éves, sokkal érzékenyebb lányomnak pedig nem. Habár véleményem szerint a könyv lélegzetelállítóan gyönyörű, főképp a testvéri viszony tekintetében, mégis alaposan megrengeti az embert, és nem biztos, hogy minden gyerek könnyen el tudná viselni, hogy  a sebezhető kistestvérét elragadhatja  a halál. Nagyon aprólékosan van ábrázolva Michael érzékenysége a pici baba rezdüléseire. (felkel éjszaka, ha nem hallja őt szuszogni; érzi a szívdobogását)

S mégis ajánlanám fiatalabb olvasóknak is, mert Mina személyiségében egy merőben új és más szemlélet jelenik meg  a gyerekek világában. Én ezt leginkább a szabadsággal jellemezném, ami a szellem szabadsága, az iskolai élet kötöttségeitől mentes szárnyaló, de tevékeny szabadság, William Blake-kel, agyagozással,festéssel madarakkal, fára mászással. A gyermeki képzelet biztos szívesen barangolna ilyen területeken, csakúgy, mint a kert gazos vadonában.

Egyetlen bajom volt a történettel, amit valószínűleg az író szánt szándékkal hagyott nyitva, mégpedig a garázsban talált lénynek  a kilétét illetően. Ezen a pontos erősen érvényesül az írói szabadság, és a nagyon is hétköznapi történetbe beköszön  a mese. Talán pont emiatt mondanám, hogy 13-14 éveseknek ajánlanám a könyvet.

No és természetesen minden igényes irodalomra vágyó olvasónak. Ez a  szerző első könyve, amellyel elnyerte a Carnegie -díjat, Whitbread-díjat, így az év könyve volt Nagy-Brittaniában. A következő könyvei is nagy sikert arattak, a Tűzevőkkel című regényével ismét számos díjjal gazdagodott a szerző. A Skellig filmes adaptációját 2009-ben készítették, Tim Roth főszereplésével.

Ahogy olvasom az 1998-ban megjelent könyvet most másodszorra adták ki hazánkban új fordítással (állítólag jobb?) és természetesen új külsővel.

A szerző honlapja: itt

Hozott pontszám: 5

Legkedvesebb karakterem: Michael és Mina

Pongrác Kiadó, 2009

Eredeti cím: Skellig

Fordította: Cséplő Noémi

Ár: 2500 Ft (Könyvtári begyűjtés)

"Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom..."

(Bohumil Hrabal)

Mivel is kezdjem az évet, kit válasszak?-töprengtem január első napjain. Úgy gondoltam, hogy egy évet valami felütéssel kell kezdeni, mint a jól megtervezett kártyajátékot, és egy adu ásszal zárni, nemde? Így esett a választásom a lírai hangú Kőrösi Zoltán könyvére, az irodalmi lapokban megjelent novellákból összeállított Budapest, nővárosra.

A könyv egy szerelmes ember állandó figyelme arra a környezetre, amiben él, a háztetőkön megcsillanó napfényre, az utcai vécék tulipán cirádáira és még sorolhatnám mi mindent vesz észre szerelmesén az író. Az utóbbi napokban erőteljesen tudatosult bennem, hogy milyen érzékeny is egy művész. Tegnap néztem meg egy felvett műsort Eperjes Károlyról, akinek minden szava azt látszik igazolni, hogy egy művésznek ezer és egy érzékszerve van. Aztán ez a könyv is, aminek szerzője nem tud eltrappolni sem a múlt sem a jelen apró rezdülései mellett sem.

Mint említettem nem egy regénnyel van dolgunk, hanem egy lakhelyére reflektáló gondolatokból, szösszenetekből lazán összeálló művel, amit szívesen sorolnék az éjjeliszekrény könyvek kategóriájába. Másképp fel sem foghatom, hogyan lehet megemészteni a könyvben felbukkanó négy, öt, húsz soros gondolatokat. És kérem senki se csodálkozzon azon, hogy ennyire szeretem ezt a körösi könyvet is, hiszen az én szívem is a Ferencvárosban dobog, én is csodálom állandó változó arcát, siratom elhalt malmait és keresem a múlt minden jelét a még meglévő falain. (Csodálkoztam is hogy nem esett szó arról a Mester utcai házról, aminek felújítása :) , szóval újjá építése úgy zajlott, hogy meghagyták a homlokzatot, elbontották mögüle az épületet, és az új ház felvette a régi arcát) Ugye mindenki szeretne a lakhelyéről egy ilyen könyvet olvasni? Nem tudom, hogy Budapest minden kerületében létezik-e Helytörténeti Gyűjtemény, vagy helyi múzeum, egyáltalán  hagyomány és múlt életben tartása, de itt aktívan zajlik a vérátömlesztés. Nem véletlenül kezdődik  a könyv köszönetnyilvánítással Gönczi Ambrusnak, a Helytörténeti Múzeum segítségéért. Ugyanis a  mű minden lapját nem fehér lapra nyomtatták, hanem  régi fényképekkel tűzdeltek meg, amik többnyire épp olyan egyszerű jeleneteket rögzítenek, mint maguk a történetek, focizó fiúk, egy tekintet, egy utcarészlet.

A történetek alapos adatgyűjtést feltételeznek,  aki meg akarna győződni arról, hogy valóban kofahajók szállították-e a friss árut a Vásárcsarnok gyomrába, azoknak ajánlom a "Mesélnek a ferencvárosi utcák" című könyvet. De ha azt szeretnétek megtudni vajon tényleg olyan finom-e a kolbász és a fröccs a Csarnok emeletén, akkor csak azt mondhatom próbáljuk ki! (én sem tudom) Mert az ízeknek és illatoknak itt éppolyan nagy szerep jut, mint a szerb-ortodox templomnak, a focinak vagy a zenének.

Szerintetek Budapest valóban nőváros?

"...Vannak női városok és vannak férfivárosok is, némelyikről csak hosszú tapasztalás útján derülhet ki, hova is tartozik, sőt van olyan, hogy egy város az idő múlásával megváltoztatja a nemét, olykor csak apróságok döntenek, Budapest például egy hervadófélben szomorkodó asszony, aki időnként a sminkkészletéhez nyúl, s megrázza magát, ezt akárki megláthatja, ha a Dunára néz,a Margitsziget bozontjára, a melleket formázó budai hegyekre..."

Üllői út-Iparművészeti Múzeum

Hozott pontszám: 5

Legkedvesebb történet: Tulipán, Kiméra

(ez utóbbit regénnyé bővítve is elolvasnám)

Pesti Kalligram, 2004 (szépséges kiadvány)

Ár: 2499 Ft

Zárom az évet egy erőteljes baltavágással, Morris (?) krimiregényének rövid kis bemutatásával.

Be kell, hogy linkeljem a fülszöveget, mert szerintem ez mindent elmond arról, hogy miért kellett nekem ezt a könyvet elolvasnom sőt megvennem.

"Oroszország, Szentpétervár. 1867 hideg telén két, csontkeményre fagyott hullát találtak a Petrovszkij parkban.Az egyik egy törpe, a koponyáját baltával szakították be, őt magát pedig annak rendje és módja szerint becsomagolták egy utazótáskába, amelyet azóta félig belepett a hó. A másik, egy erős testalkatú paraszt, fölakasztva lógott mellette egy nyírfán, övében véres baltájával. Porfirij Petrovics rendőrnyomozó Raszkolnyikov híres-hírhedt gyilkossági esetéből megtanulta, az igazság a lélek mélyebb bugyraiban rejtőzik, mint azt a valóság darabkái első pillantásra sugallnák. Porfirij a nyomozás kezdetén alászáll Szentpétervár nyomorúságos bérházai, bordélyai, kocsmái mélyére, hogy végül a bűn követésének útját a legelőkelőbb társadalmi rétegekben fejezze be. Az olvasó szeme előtt pedig e sajátos hangulatú, feszültségekkel és fordulatokkal teli történet folyamán az emberi lélek újabb és újabb hagymarétegei bomlanak le, amelyek a végső, legbenső titkokat takargatják..."

Én pontosan ezt kaptam a könyvtől. Szó sincs szimpla nyomozásról, bár a motivációkat illetően nincs új a nap alatt, így ez esetben is azért lassan leesett a tantusz mi a problémák vezérfonala.

Teljes mértékben oroszos hangulat, én személy szerint megértem ezt a számomra ismeretlen amerikai írót, aki az orosz tizenkilencedik századot, Raszkolnyikov kihűlt nyomait használta helyszínéül könyvének. Egy pillanatig sem estem ki a környezetből, én mindent korhűnek és hitelesnek találtam. Ezen kívül én is érdekesnek gondolom lélektani oldalról megközelíteni egy bűnesetet, illetve a rejtély kiderítését is ezen a csapáson napfényre hozni. Az orosz irodalom jó pár remekére történik utalás, ami az én szememben  szintén jó pont.

Kicsit ki kell térnek arra is, hogy bár nem kifejezetten horror történetről van szó, ha esetleg a bevezető szöveg azt sugallná, de azért akad benne egy-két brutális, viszonylag röviden ábrázolt gyilkosság és boncolás. Az én harmat gyönge gyomromnak ez is sok volt, de a könyv mégsem tartozik a rémisztő és vérbő kiadványok sorába.

Egyetlen bökkenő volt számomra  a könyvben, egy el nem varrt szál. Ha esetleg valaki olvasta, vagy olvasni fogja gondoljon rám egy válasz erejéig : Hogy került Borisz zsebébe az a csomó pénz? Remélem csak az én figyelmetlenségem miatt nem jöttem rá!

De ezen kívül tényleg egy izgalmas, hangulatos krimi. A Bűn és bűnhődés 14-15 évesen nagy kedvencem volt, ez sokat elárul.

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakterem: Virginszkij a diák, és Porfirij a vizsgálóbíró

Partvonal Kiadó 2007

Eredeti cím: The Gentle Axe

Fordította: Kállai Tibor

Ár:  2990 Ft 690 Ft (Könyvudvar)

Azzal a nagy előnnyel indultam, hogy nem láttam a könyvből készült híres filmet, illetve, ha láttam is valaha már nem emlékszem rá. Most viszont már szeretném megnézni.

Azt hiszem nagy általánosságban ismert történetről van szó, amelynek főszereplője egy jól szituált vidéki földbirtokos, aki Budapestre érkezik, hogy nagyra törő álmait megvalósítsa. Ám tervei alaposan megváltoznak, amikor halálos szerelembe esik. Szerelem és szakítás, újabb lehetőségek, remény és lecsúszás s végül egy öngyilkosság gondolata uralkodik el a főszereplőn. De mielőtt meghalna mindent le akar írni egykori barátjának, a tizenöt éve nem látott, de a szomszédos hotelszobában lakó Mátyásnak.

A könyv  tulajdonképpen ez  a hosszú levél az egykori barátnak, s egy szerelem története, semmi más.

Engem elbűvölt Zilahy Lajos stílusa, csodálatos mondatai, de az a kor és társadalom is, amit bemutatott nekünk. Ezért is érzem azt, hogy most már mindenképp meg kell néznem a  belőle készült filmet is, hiszen  ez akkor lett forgatva,amikor még tényleg szinte lakatlan volt a Gellért hegy, még fel lehet lelni virágba borult, macskaköves, vidékies utcácskákat a fővárosban. Megfogott az a szerelmi "bonyadalom" is, ami bár egyáltalán nem újszerű, mégis annyira sorsszerű és megdöbbentő. Valójában azon tűnődtem, én mit tettem volna ebben a helyzetben,mit tettem volna, ha a másik illetve harmadik fél lettem volna a történetben, hogyan alakítottam volna én a jövőt?

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakterem: Józsa

Ulpius-Ház Kiadó, 2007

Ár: 2699 Ft     590 Ft (Könyvudvar, köszi Szeee!)

Amadeánál olvastam erről a könyvről és valahogy megtetszett. Nem dicsekedhetem a fantasy könyvekkel, amiket olvastam, nincs nagy rutinom. Sajnos ez olvasás közben is alaposan kijött, és egy kis hülye okoskodást növesztett belém, ami addig idegesített, amíg a logikai csúsztatások ki nem tisztultak. Ilyen vagyok, most mit csináljak?

De a saját idegesítő agyi hablatyolásom ellenére nagyon tetszett ez az izgalmas, inkább fiatalabbaknak szóló, de nagyon kis ötletes  történet.

A föld alatt járunk, ott építették fel a szikravárost, hogy ...azt inkább nem mondom el miért, hiszem mi is csak az utolsó lapokon tudjuk meg. Egy olyan generáció nő föl a föld alatti világban, aki otthonának tekinti ezt az életformát és világot, nem is tud a valós világ létezéséről. De ahogyan a bab tudja, hogy ki kell csíráznia a földben, úgy sok ember szívében is él egy másik világ létezésének tudata. Ezt a másik világot próbálja megtalálni a könyv két főszereplője Donn és Lina is. Épp most kerültek ki az iskolából, beléptek a felnőttek világába, amikor számukra is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami nincs rendben. A föld gyomrában a fényt egy óriás generátor biztosítja, ami egyre  többször hagyja cserben a lakosokat, az élelmiszerkészlet apadozik, nincs gyógyszer, a boltok áru hiányában kezdenek bezárni, a ruháik foszladozna, minden reménytelenül fest.

Lina egy nap megtalál egy rég elveszettnek hitt iratot, ami talán segíthet nekik. Buzgalmuk azonban nem mindenkinek tetszik, hamarosan  ellenségekre is bukkannak.

Az izgalmas, színes könyv magával ragadja a fantáziát, érdekes leírásai nagyon  jó kirándulásra késztetik az agyat. Nekem külön tetszettek az elgondolkodtató részletek is. Csak gratulálni tudok a szerzőnek.

A könyv egy négy kötetből álló sorozat első tagja, egyenlőre nem tudni mikor jön ki a második rész, de kis ízelítőt kapunk belőle a kötet végén, és film is készült belőle, ahogy olvasom nem sikeredett túl jóra. Nekem már nem tetszik eleve, hogy a a filmkockákon fejlámpás alakok mászkálnak. A könyv egyik lényege, hogy nem ismerik a gyufát, a gyertyát és semmiféle hordozható fényforrást!

Jeanne DuPrau honlapja itt

Hozott pontszám: 5

Mintatévében KFT Kiadó, 2008

Eredeti cím: City of Ember

Fordította: Robin Edina

Ár: 2990,- Ft Aki szeretné megvenni, inkább a mintatvben.hu honlapján tegye, mert ott csak 890 forint (Az enyém KÖNYVTÁRI példány)

Anna Gavalda ezúttal egy vékonyka, inkább fiataloknak szóló történettel örvendeztetett meg bennünket.

Gregoire állandó iskolai problémákkal küzd mióta első nap meg kellett jelennie az iskolában. Egész egyszerűen otthon akar maradni és alkotni. Alkotni bármit, szörnyet papírból, vasalódeszkát a maminak, rakétát vagy akármit, csak alkotni. Az Isten is aranykezet adott neki, de a tradicionális képzés taposómalmába nem tud beilleszkedni. A szülei kiborulnak, veszekednek, fenyegetőznek, könyörögnek- de semmi. Amikor másodszorra bukik meg épp hatodikos, és ez az a pillanat, amikor imádott nagyapja, örök példaképe is összehúzza a szemöldökét, és fájdalmas lépésre szánja el magát.

Úgy tűnik létezik út az ilyen nehézségekkel küzdő gyerekeknek is, erre szeretne rávilágítani az írónő ebben a nyúlfarknyi kis történetben.

Igazából nekem tetszett a történet, átéreztem a fiú tipródását a megfelelni akarás és a minden mindegy között. Ráadásul egyet kell értsek azzal a filozófiával, ami a motiváció szükségességét és mindenhatóságát hirdeti.

Hozott pontszám: 5

Legkedvesebb jelenet: kötélmászás

Magvető Kiadó, 2009

Eredeti cím: 35 kilos d'espoir

Fordította: N. Kis Zsuzsa

Ár: 1690,-Ft (Könyvtárunk jóvoltából)

"A vihar magasba röpíti a szemetet, de el is söpri"

Galgóczi Erzsébet könyve két kisregényt tartalmaz, az egyik a címadó történet, a másik "Szent Kristóf kápolnája".

Szent Kristóf kápolnájának történetét számomra jóval könnyebb bemutatnom, hiszen egy fiatal, kissé depressziós restaurátorról szól, aki megbízatást kap egy kis falu kápolnájának oltárképének felújítására. A fiatal lány, Zsófia sokkal idősebbnek tűnik a történet során, az olyan, akire azt mondanánk, sokat megélt ember, valójában szenved egyrészt a  tehetségtelenségétől, hogy nem jó festő lett belőle, hanem egy középszintű restaurátor, másrészt pedig szenved egy szerelemtől, amiből kilábalna, de még nem igazán megy neki.  A falu befogadja az állandóan piáló nőt, akinek keze közül lassan kikerül a csodásan megszépült festmény, és nem csak tiszteletet kap, hanem bizalmat is. A helyi plébános nemhogy szemet huny a szenteltvíztartóban hűlő sörökre, hanem egy nagy titok is Zsófira bíz, s ezzel végre lelke is békére lelhet, akárcsak a lány.

A jelen eseményei mögött pedig meghúzódik a zavaros múlt, a felosztott és értékeitől megfosztott régi uradalmi birtok. Nem nehéz kihallani, hogy ez a sérelmeket feltáró politikai hang sokkal fontosabb, mint a történet bármely más része.

Kicsit idealizált faluban vagyunk, ahol az emberek megértőek, segítőkészek, a kultúra iránt fogékonyak, és szerencsésen összefolynak az értelmiségiek a kétkeziekkel. Nem úgy, mint a másik történetben bemutatott faluképben.

"A törvényen kívül és belül" sokat sejtető címe abból az alapgondolatból fogan, hogy míg az Egyesült Államokban a függetlenségi háború után csak egyetlen, szadista tábornokot ítéltek el, addig, nálunk a drákói törvények uralkodnak, miszerint, mindenki bűnös, amíg be nem bizonyította ártatlanságát. Ezen a hátborzongató tényen évődik Galgóczi Erzsébet egy fiatal lány történetén keresztül. Szalkóczky Évát 1959 szeptemberében, határszökés közben lövik le. A határőrség főhadnagya Marosi ismerte ezt a lányt, osztálytársak voltak, sőt a férfi titkos szerelme is. Mi történhetett, hogy Éva ilyenre vetemedett- teszi fel magában a kérdést, s felutazik Budapestre, hogy kiderítse mi történt  a lánnyal mióta nem találkoztak. Felkeresi  a lány noteszában talált személyeket s felgöngyölíti az eseményeket. Miért is kerül valaki a törvényen /törvényeken kívülre? Ugye mondanom sem kell, hogy ez a történet is a létezés szinte elviselhetetlen politikai légkörét rajzolja meg, abban a korban,  amikor könnyen áldozattá válhat az ember.

Nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni a főhős és az írónő párhuzamáról, hiszen,  nem vagyok bölcsész végzettségű, de úgy érzem, hogy egy laikusnak is szemet szúrhat pár hasonlóság.

A Törvényen belül-ből Makk Károly filmet is készített , Egymásra nézve címmel, ami 1982-ben elnyerte a filmkritikusok különdíját, Cannes-ban.

Mindkét regény remek stílusban íródott, képszerűsége tapinthatóvá teszi számunkra a helyszíneket, és az 1960-as és 1970 évek légkörét. Zseniális hangulat és olyan ütős mondatok jellemzik a regényeket.

Szabó Magda, a kortárs jegyzetét tűzöm ide:

„Ha véletlenül előttem halnál meg, mindig úgy emlékezném Rád, amint állsz egy nem akármilyen, hanem magyar - ganajtúrók lakta - puszta közepén, a szemed villámlik, a szádból láva jön, és irtózatosan ordítva átkozol mindenkit, aki miatt nem lehet szebb a világ. És körötted és mögötted semmi, mert a magány is úgy kísér, a próféták magánya, mint másokat a kutya. Mindenki, aki dicsér, lapos dolgokat ír Rólad, de én látlak ott a puszta közepén, még az orrodból is meg a füledből is tűz csap ki.” Ménfőcsanakon születik nyolcgyermekes paraszti családba. „Úgy írt, ahogyan a parasztember kapál. Beleírta Európa egyetemes irodalmába a ménfőcsanaki parasztokat. Úgy beszélt az írott nyelven, mint aki a zsoltár hangján szól..”

És pár kihagyhatatlan mondat:

"A csatamezők fölött kinő a fű, az akasztófák alatt sohasem."

"Annyit már tudtunk, hogy valami elmúlt, de nem tudtuk, mi jön helyette?"

"A városi kultúrházról bebizonyosodott, hogy  nem a kultúra temploma hanem italbolt, a bölcsődéről, hogy nem szociális intézmény, hanem a nők egyenjogúságának a hiányát leplezi..."

"Akár a követ ütöd a tojáshoz, akár a tojást ütöd a kőhöz, mindenképp a tojás törik össze."

"A megalkuvás olyan, mint a leszaladt szem a nylonharisnyán. A szem fut tovább- ls az ember végül leszakadt szemekből áll."

"Az embernek élete első húsz évében tíz anya kellene egyszerre, a másik húsz évében tíz szerető."

"...annyi közük van a kultúrához, hogy esténként nem sörtől rúgnak be, hanem konyaktól. "

(a falusi agronómusnak és állatorvosnak, azaz az értelmiségnek)

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakter: Éva

Szépirodalmi Könyvkiadó 1983

Ár: ? Könyvtári szerzemény

A japán kisvárosban induló történet főszereplője Hadzsime, aki, mint bélyeget cipeli magán az egykeség terhét. Mivel nekem sincs testvérem, nagyon is megértettem egész gyerekkori helyzetét, érzéseit. Így azt is, amikor barátra lel Simamoto személyében, akinek szintén nincs testvére, s a kitaszítottság érzése csak nő benne, mivel jobb lábát húzza szegény. A többiek is ilyen részvéttel, de barátság nélkül tekintenek rá. Hadzsime és Simamoto együtt töltött perceikben zenét hallgatnak, könyvekről dumálnak, s lassan a maguk számára sem bevallott módon, egymásba szeretnek. De az élet elsodorja egymás mellől a két fiatalt, akik életük során, kapcsolataikban a másik személyét keresik. Aztán egy nap ismét találkoznak, s Hadzsime kockára teszi Simamoto szerelméért egész jelenlegi életét, családját, egzisztenciáját.

Számomra olyan csodálatos légkört teremt Haruki írása, hogy elringatóznék benne hetekig. Érdekes, hogy stílusa milyen egyforma, eszköztára kompatibilis minden regényével. Itt is találkozunk olyan jegyekkel, mint a zene, macskák,  kék szín, gyűrűt nem viselő asszony és hasonlók. Az eddig olvasottak közül talán erre a könyvre jellemző leginkább a realizmus, háttérbe szorítva a mágikus jelzőt, amivel az ő munkáit szokták fémjelezni. Tényleg a könyvei nekem olyanok, mintha egy folytatásos regény, szélesebbre kiterjedő, de összefüggő történetei, egy nagy család lennének.

Tetszettek a megrajzolt alakok, érdekesnek találtam az egymáshoz fűződő kapcsolataikat, aminek középpontjában a szerelem áll. És hát az örök szerelem kérdése.

Hozom a szokott formámat és nem írok semmit a könyv tartalmáról, mert ember nincs a Földön, aki kíváncsi lenne rá, hiszen lassan ember nincs a Földön, aki ne olvasná Stephenie könyveit.

Az elején kicsit szenvedtem az olvasással, mert közel háromszáz oldalig semmi nem történik, Bella szenvelgése pedig  már kissé fárasztó volt nekem. Aztán felgyorsulnak az események, amikor Jasper is több szerepet kap, megtudjuk az ő múltját, átváltozásának történetét, sőt Rosalie is megnyílik Bella előtt. Ezek az apró részletek tartották még ébren a lelkesedésemet, no meg, hogy végre megismerhettük végig a  Quilleute-ok múltját.

Kicsit csalódott voltam, mert nem tetszett annyira ez a rész, mint a többi, de meglepődve tapasztaltam, hogy még másnap is milyen erős hatással volt rám a könyv, ott éreztem magam mellett az egész Cullen családot, és nagyon hiányoztak. Én nem tudom, hogy csinálja ezt az írónő, de totálisan magába bolondított a történet, a szereplők és majd megveszek a negyedik részért. Egyébként abból a szempontból tetszett maga a sztori, hogy én is így írtam volna meg az ellenségek, azaz a vérfarkasok és vámpírok kapcsolatának alakulását. Bellának én is ilyen szerepet adtam volna.

De az a rengeteg csók, ami ebben a könyvben elcsattant már egy életre, sőt egy örökkévalóságra is elég lett volna.  Kicsit örültem is, hogy Bella bepróbálkozik Edward ágyába, mert már-már hihetetlen volt, hogy ez a csaj fából van, vagy mi? Azért sajnáltam, amikor le lett pattintva. Annál jobban derültem a felbukkanó, árnyalt humornak, ami a többi könyvben is jelen volt.

Hozott pontszám: 5

Kedvencem: még mindig a tündéri Alice

Scheer Katalint az első könyve révén ismertem meg. Az merőben más témát érint meg, ugyanis az egy gyerekkönyv, kedves, de kissé felnőttes témával és csodálatos illusztrációval. (Csíkszentmihályi Berta) Könyv és rajz olyan tökéletes egységet alkot, hogy azóta sem tudom eldönteni melyik nyomott a latba többet. Tehát a Nefelé című könyv után örültem, hogy az írónő másban is kipróbálja magát, s nekünk felnőtteknek is ír.

A Tangó metronómra csak abban közös, hogy egy lassan felnövő gyerek szemszögéből mutatja be családja történetét. Az 1969-ben született Éva élete Zamárdiban játszódik egy átlagosnak mondható családban, s magán viseli a kor minden tipikusnak mondható kliséjét, a TSZ világát, az úttörőnyakkendőért vívott kitartó küzdelmet. S mindeközben az örök emberi problémák fűszerezik a mindennapokat, féltékenység, szerelem, lázadás és fásultság. A könyvnek szinte nincs is cselekménye, az emberek házasodnak, élnek s meghalnak mégis az egész olyan volt, mint egy sűrű zamata a 70-es 80-as éveknek. Mivel ez nekem is a gyerekkorom, nem tudok nem elvonatkoztatni attól a romantikus jó érzéstől, amit a könyv hagyott bennem, bár én Budapesten, egy egészen más felépítésű családban éltem meg. Másrészről Szabó Magda Régimódi történetére is emlékeztet a könyv, a családok korokon átívelő láncolatával és a maga szerteágazó burjánzásával.

A mű címe nagyon tetszett, eredetileg Éva nővérére, Adira vonatkoztatva hangzik el, de az egész kort is jól jellemzi. Andi próbál laza lenni, de legbelül nagyon is rendes, ő olyan, mint tangót járni egy metronómra.

Hozott pontszám: 5

Scheer Katalin

Noran Kiadó, 2006

Ár: 2499,.Ft

A történelmi emlékeket felügyelő Prosper Mérimée fedezi fel a faliszőnyegeket 1841-ben.  Ekkor a szőnyegek már igen rozoga állapotban voltak, az egere kirágták, molyok kiették, és néhány darabkát kivágtak belőlük: a szomszéd falvak lakói bizonyára  asztalterítőnek, vagy függönynek használhatták őket.  Hamarosan a híres írónő, Georges Sand száll értük síkra, cikket és napló bejegyzést ír róluk. A francia állam így figyel fel az alkotásokra, megvásárolja és restaurálja a fali kárpitokat, és így ezek mai is láthatóak. (Musée National du Moyen Age)

Zseniálisak Tracy Chevalier ötletei, a tőle már megszokott módon, egy művészeti alkotás ihleti meg, ez alkalommal a fent látható faliszőnyeg és annak ismert történelmi háttere. A meglévő információk köré szövi a maga elképzelt, de történelmileg helytálló regényét. Jean Le Viste, egy XV. századi nemesúr (ma úgy mondanánk, újgazdag)  felkéri Nicolas des Innocents-t, aki egy fiatal és becsvágyó művész ember, hogy tervezzen fali szőtteseket számára, melyek őt dicsőítik. Amikor Nicolas megpillantja a munkaadó legnagyobb lányát Claude-t azonnal  eldőlt a sorsa. A csélcsap legény élete nem szűkölködik a kalandokban, ezt nyomon is követhetjük az alatt a két év alatt, amíg Brüsszel városában el nem készülnek végre a csodás mesterművek.

Az írónő ez alkalommal is egy-egy szereplő szemszögéből mutatja be az eseményeket, akár csak a Hulló angyalok-ban, szerintem tud ő úgy írni, hogy erre ne lenne szükség. A másik dolog, ami nem tetszett, az a festő jelleme, de emiatt talán még valóságosabbnak tűnt a történet. Igazából mindvégig nem tudtam eldönteni, hogy kit is szeret ő valójában, és egyáltalán képes-e szeretni?

És most jöjjön az a vége nincs áradat, ami a könyvben felbukkanó szépségek sorozata. Először is, ha kigyönyörködtük magunkat a borítóban, nyissuk ki a könyvet és hamarosan felbukkannak a színek és illatok kavalkádjai. A szőnyegek beható elemzései, apró kis jegyek jelentőségei, a virágok illatozó pompái. Annyira jól sikerült Chevalier-nek érzékeltetni a szagokat, hogy a bárányhúgyszagú Jacques Le Boeuf megemlítésére is már a hányinger kerülgetett, és erős együttérzéssel viseltettem menyasszonya, Aliénor iránt.

Szívesen olvastam volna még tovább, hogyan alakul a szereplőink sorsa, de a történet csak addig tart, amíg megszületnek és helyükre kerülnek a szőnyegek.

Ismételten piros pont a Geopen Kiadónak a nagyon ízléses kiadványért, hogy nem spórolták le a jegyzeteket és köszöneteket a szerző tollából, a könyv végéről.

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakterem: Aliénor

Geopen Könyvkiadó, 2009

Eredeti cím: The Lady and the Unicorn

Fordította: Kiss Marianne

Ár: 2990,- Ft

Lehet, hogy most kicsit furcsán fog hatni a blogomban az egymást követő "szerető" témájú könyvek, de mentségemül szolgáljon, hogy a Fowles könyv már 3 hete itt vár a megadott dátumra.

Vannak bizonyos könyvek, amikre meg kell érni, ennek ékes bizonyítéka Lady Chatterley története. Nem meglepő, hogy megjelenésekor a kor is tagadóan mosta kezét és pornográfnak tartotta  a könyvet, betiltotta stb. 1960-ban a perújrafelvétel rehabilitálta, s Angliában is megjelenhetett végre a teljes szöveg. Persze manapság már eszünkbe sem jutna a csodálatos testi szerelmet leíró könyvet betiltani, sőt örülhetünk, hogy fennmaradt és olvashatunk egy tiszta, a mai viág mocskától mentes testiségről.  Nem mondom, hogy ifjaknak való könyv, sőt szerintem nem árt, ha már jó pár évi házasság van az olvasó mögött, mert így sokkal jobban és tisztábban meg tud bizonyos dolgokat érteni.

A cselekmény maga nagyon egyszerű, Lady Chatterley férje egy háborús sérüléstől lebénul, és bár próbálja testi-lelki épségben élni életét, ez csak több kevesebb sikerrel valósul meg. A tehetetlenség nyomot hagy a lelkében is, de az  az apróságak tűnő dolog, hogy feleségét sem tudja a nászi ágyban boldoggá tenni, ez is rést üt a felhőtlennek tűnő házasságukban. A boldogtalan asszony ifjú, forró  teste hamarosan társra lel, s a vadőr karjában enyhül a vágya. Megfogan a férj által annyira vágyott gyermek is a lady méhébe, de úgy tűnik az örökös köré font álmok szerte foszlanak.

Nekem a történet sokkal többet sugallt  a szerelem  és a testi vágy  erejénél, hiszen nem elhanyagolható az a tény sem, hogy egy úri nő egy munkással keveredik viszonyba. A történet elején jól érzékelhető ez a társadalmi különbségből adódó feszültség, ami lassan feloldódik ugyan, és helyét az ember önmagából adódó értéke veszi át. Szerintem hangsúlyos a történetben a munkásosztály helyzete, az iparosodás és fejlődés kérdése is.

A könyv olvastatja magát, szépséges tájleírásokkal varázsol minket is az erdei kunyhóba, és lassan szövetségesei leszünk Constance-nak. Azt hiszem mindenki csak kívánhat magának ilyen csodás harmóniát, ami a szeretők között van. (Nagyon zárójelben, de meg kell jegyeznek, hogy  Constace testvérének, Hildának abban igaza van, hogy vajon meddig tart ez a fene nagy tökéletesség közöttük?)

Hozott pontszám: 5

Legkedvesebb jelenetem: "tánc" az esőben

Európa Könyvkiadó, 1983

Eredeti cíM. Lady Chatterley's Lover

Fordította: Falvay Mihály

Ár: 790,- Ft (antikvár példány)

"-Ember, ember, hát nem a tudomány hívei vagyunk mindketten? Nem az tartjuk, hogy az igazság az egyetlen vezérlő elv? Miért halt meg Szókratész? Hogy a társadalom előtt a méltóságát megőrizze? Hogy a külszínnek eleget tegyen? Azt hiszi, negyvenévi praxis után nem ismerem fel az elkeseredett embert? Azt, aki maga elől is titkolja az igazságot? Ismerd meg magad, Smithson, ismerd meg magad!"

Fowles, a XX. századi regényírás kiemelkedő alakja, s nevéhez kötődik még A lepkegyűjtő, és a Mágus című mű is. Én mégis legelőször itt, az egyik blogon találkoztam a szerző nevével, mint a kihagyhatatlan könyv írójával. Osztom a blogger véleményét, tényleg egyedülálló és kivételes stílusú könyvvel lesz dolga annak, aki kézbe veszi.

Bár a történetet 1969-ben írta Fowles, a cselekmény ideje  mégis egy jó száz évvel tér vissza a múltba , a viktoriánus kor Angliájába.  Mondhatnánk, született akkor épp elég regény, pláne szerelmi história, minek szaporítani a szót egy letűnt világ színpadán, vállalva a hibázás és tévedés kockázatát?  Fowles műve éppen arra vállalkozik, hogy egy szerelmi történet bemutatása révén, magyarázatot adjon a viktoriánus kor minden furcsa, nem megszokott viselkedésére.

A történet viszonylag kevés szereplővel játszódik, középpontban az arisztokrata származású, amatőr geológus, Charles áll, aki eljegyzi egy londoni kereskedő lányát, Ernestinát, aki Lyme-ban időzik, nagynénje házában. Itt ismerkednek meg a hely bukott nőjével, a francia hadnagy szeretőjeként emlegetett Sarahval.  Charlesot egyre kevésbé érdekli menyasszonya, s figyelme a titokzatos Sarahra irányul. Először nekem úgy tűnt, hogy tudományos alkatából adódóan érdeklődik, meg akarja gyógyítani depressziójából, de lassan kibontakozik, hogy itt hatalmas szerelemről van szó, nem holmi tudományos érdeklődésről. A cselekmény nem várt fordulatot vesz, amikor a férfi vállalja minden tettének következményét. A történet másik két szereplője, a látszólag háttérben mozgó szolgák, Mary és Sam, az ő szerelmük és tetteik súlya. Bár maga az események menete  is lebilincsel, mégis az kell mondanom, hogy messze nem egy sztoriról van szó.

Ez a könyv a viktoriánus társadalom gondolkodásába, bonyolult etikettjébe, hit és tudomány világába vezet bennünket. Ezért nem hanyagolható el a szolgák szerelmi szála, vagy éppen a szintén fontos szerepet betöltő orvos, Grogan személye. Fowles állandóan magyarázza az eseményeket, milyen volt a nők élete, megbecsülése, mit gondoltak a Darwinizmusról, milyen volt Lyme, vagy Exeter városa száz évvel ezelőtt, hogyan töltötték estéiket a gazdagok, és még sorolhatnánk. Két dolgot mégis ki kell emelnem, ami számomra hangsúlyozottabban szerepelt, az egyik a megjelenő női egyenjogúság szele, a másik pedig a hit repedései, amibe a tudomány szivárog be, illetve ezek feszültsége.  Nyomon követhető az analízisek általános elterjedése a gondolkodásban,  a lelki alkatok bonyolult szerkezetének feltérképezése.

Azt mondhatnánk, hogy egy kétsíkú történetről van szó, egyik részről egy tizenkilencedik századi szerelmi háromszögről, másik részről pedig a huszadik század reflektálása a száz évvel ezelőtti korra.  Itt jegyezném meg, hogy készült egy filmes adaptáció is (Meryl Streep és Jeremy Irons főszereplésével), ami egy kitűnő fogással hozza képbe magát a szerzőt, illetve a huszadik századot!

Akik szeretik  Jane Austen könyveinek világát, azoknak nagyon fog tetszeni ez a könyv is. Nekem idegesítő volt ez az állandó magyarázgatás, zavart az olvasásban, mégis a könyv egyedülállóságát ennek a precíz és alapos írói hangnak köszönheti.  A tankönyv hangulatot erősítette a több, mint fél kilós,  23x16 centis Európa  Kiadós példány. Ez valami borzalom, csak otthon lehet olvasni, de azért nagyon- nagyon megéri időt szánni rá.

"Milyen gyakran elmélkedem

Torz ifjúságomon:

Sehol egy igaz érzelem,

Akárhogy forgatom...

E szív hűtlen lett annyiszor,

Míg vágyta, hű legyen,

Ha szikkad, mint a nyári por,

Jó másnak, jó nekem.

Izgágaság, a szó, a tett

Örvénye sosem ás

Odáig, mit a mély temet-

Sem az, sem semmi más.

A.H.Clough: Vers 1840

Hozott pontszám: 5

Kedvenc karakterem: Charles, bár nagyon sajnáltam

Európa Kiadó, Budapest 2006

Eredeti cím. The French Lieutenant's Woman

Fordította: Gy. Horváth László és N. Kiss Zsuzsa (Verseket)

Ár: 2600,- Ft

"Fel a fejjel bébi! Kárpótlásul abban a szerencsében van részed, hogy a huszadik században élsz... a kultúra, a haladás és a humanizmus évszázadában..."

A Szeresd felebarátodat, akárcsak a szerző több műve a háború borzalmait és áldozatait mutatja be. Az 1930-as évek második felében, amikor már Hitler hatalomra jutott, a lágerek már állnak, elkezdődik a "tisztogatás", s a német állam kiveti magából azokat a zsidókat, művészeket és egyéb nőket és férfiakat, akiket nem tűr meg a náci rendszer. A határokon túli élethez azonban papírok kellenének, de azt sem a német, sem más állam nem ad. Emberek tízezrei kavarognak Európában országról országba, nélkülözve, reménytelenül.

A bécsi börtönből indul útnak főhősünk, a félig zsidó Kern és  Steiner, a hamiskártyás és tolvaj. Bár az események két szálon futnak, a két hős újra és újra egymásra talál menekülésük során, s így életük sokszor összefonódik. Az izgalmas utazás során Kern megismerkedik Ruth-al, a szintén emigrációban élő, kirúgott egyetemistával, s szerelem szövődik közöttük.  Az ő kapcsolatuk kialakulásában döntő szerepet játszik, egy csecsemő születés, ami az élet és remény jeleként vesz részt a regényben. Bár Remarque bemutatja ennek a lealacsonyító életnek minden borzalmát, mégsem hagyja főhőseit teljesen elveszni.  Apró emberi örömök, reménysugarak és barátságok emelik ki a történetet a már megszokott és sokkoló zsidó históriákból.

A rendkívül olvasmányos, több országon átívelő történetben nekem talán pont az tetszett, ahogyan a szereplők próbálják megtalálni a pozitívumokat silány kis életükben, a reménytelenségbe lenyúló, segítő  felebaráti kezek a legváratlanabb pillanatokban lendítenek egyet a főszereplők életén.  Szintén nagyon tetszett Kern alakjában az a vonás, ahogyan  nyitottan, örökké tanulásra készen áll az események forgatagában. Így teszi magáévá a hamis kártya tudományát, épp úgy, mint a francia nyelvet vagy azt, hogy ne bízzon meg senkiben. Bár ez utóbbi állandó lecke tárgya.

Bevallom, hogy annyira vágytam valami Párizsról szóló könyvet olvasni Lángh Júlia után, hogy Remarque egy másik könyve, A Diadalív árnyékában -ra gondolva  vettem kezembe ezt a könyvet.  Valóban, talán száz oldal Párizsban játszódik, de épp oly melegszívűen mutatja be az író Ausztriát vagy Csehországot, s talán a legmegdöbbentőbb, hogy Svájcról nem sok jó hangzik el, holott Remarque éppen  ebbe az országba emigrál, miután betiltják Németországban és elégetik könyveit. Az igaz, hogy 1941-ben, amikor megírja ezt a remekművét, éppen az Egyesült Államokban él, de élete alkonyát, mégis Svájcban tölti (1948-1970).

Hozott pontszám: 5

Legkedvesebb karakterem: Steiner

Alexandra Kiadó, Pécs 2007

Eredeti cím: Liebe deinen Nächsten (1941)

Fordította: Gergely Erzsébet

Ár: 2500.- Ft

Szeretném megmagyarázni, hogy a naponta megjelenő új könyvek közül miért pont ezt választottam ki, hisz sem anyagilag, sem fizikailag nem vagyunk képesek mindent megvenni és elolvasni.  Tehát, hogy miért ezt szúrtam ki? Nem tudom.  Azt hiszem, hogy elolvasva a fülszöveget, nagyon kíváncsi lettem egy kommunabeli életre.

A történet ugyanis önéletrajzi könyv, arról a hét évről szól, amikor az írónő 35 évesen, két tíz év körüli gyerekével Franciaországba megy, hogy egy évet eltölthessen a szabadság országában. 1977-et írunk ekkor, s amint azt oly sokan megjósolták, az egy évből hét lesz, sőt a hazatérés még alaposan várat magára. Egy kommunában laknak több különféle országból érkező, jövő-menő  emberek gyűrűjében, akik hol segélyből, hol alkalmi munkából tartják fenn magukat., mint ahogyan az írónő is volt kőműves segéd, varrónő, tanár és szociális gondozó.  A mindennapokat a szabadság és önkifejezés szelleme hatja át, zene, jóga, makró biotikus táplálkozás, dobpergés és saját festésű, egyedi lakterek. Nagyon izgalmas helyekre juthatunk el, izgalmas és különleges (különc) emberekkel találkozhatunk, miközben átérezhetjük a tüntetések miliőjét, valamint azt a nem lebecsülendő erőfeszítést, amit a franciák tesznek, vagy próbálnak tenni a bevándorlók áradatával. Persze megy a füvezés is, a legális füvezés, hogy a címet ki ne felejtsem, de mégis sokkal inkább háttérbe szorul, mint azt elsőre gondolnánk.

Engem leginkább azok a részek ragadtak meg, amiket a gúzsba kötött emberi lélek megtapasztal, egy merőben más világban. A tradicionális időbeosztás és elvárásokkal szembeni életforma, illetve ennek természetes elfogadása. Az egész olyan, mint ha nem is egy valós történet lenne, hanem egy mese. Pedig, a ma 65 éves Lángh Júlia múltja ez. Kérdés volt számomra, hogy miért pont most írt erről, miért pont most adatta ki ezt a könyvet? Mint egy bennrekedt hang tör elő a történet és sajátos, egyszerű, de lebilincselő stílusával igazán izgalmas olvasmány.

Meglepő volt számomra, amikor Franciaországban jártam, hogy mennyire vegyes a lakosság, legalább is Párizsban. Most ezt  a vegyességet a maga értékeiben lehetett szemlélni. Nagyon messze vagyunk mi még ettől, na nem is etnikailag, hanem gondolatban vagyunk sokkal zártabbak, aminek okát nem biztos, hogy  magunkban, hanem a történelmi háttérben kellene keresnünk. Nehéz váltani, de talán  a mai fiatal generáció már  képes egy ilyen világok közti kommunikációra.

Ugyanezt az élményt éltem át, amikor a "Szobatársat keresünk 1-2" című filmet láttam, ami egy Erasmus-os diákcsoportról szól.

Bennem végül is pozitív nyomot hagyott a könyv, érdemes volt megírni! Nagyon becsülöm az írónőt a bátorságáért, és bár magamról ezt el nem tudnám képzelni, mégis értékelem ezeket a megvalósulásokat!

És a borító, csillagos 5**(Réczey Zoltán)

Hozott pontszám: 5

Magvető Kiadó, Budapest 2009

Ár: 2990,-Ft

Idén jelent meg, a 80. Ünnepi Könyvhétre  Vathy Zsuzsa (nekem örökké csak Vacskamati) Angolpark című novelláskötete, amelyre továbbra is  az intelligens és finom írásmód jellemző.

Az önéletrajzi ihletésű  történetek a múltból merítenek, kicsit fátyolosak, olyan ki nem mondott, de nagyon is érezhető igazságok. Ez jellemzi a kötet első részének novelláit is, amely a gyermekkor éveibe vezetnek, és érzékelhetővé teszik egy vidéki értelmiségi család "könnyű" életét az ötvenes években. Olyan kedvesen, ugyanakkor tárgyilagosan tárja elénk az írónő intim emlékeit, hogy a szó szoros értelemben nekem is ott volt a gombóc a torkomban.

Aztán a második gyűjtemény a már diplomás, fiatal lány első szárnypróbálgatásairól, szabadság vágyáról és világnézetéről ad képet, s amelyben szintén jelen van a politika fojtogató légköre és az ártatlanság párharca. Személyes és szépséges emlékezést is tartalmaz ez a rész, az 1997-ben elhunyt Bohumil Hrabalról is.

Végül a harmadik blokk  a szerető és játékos, de már sajnos eltávozott férjről, Lázár Ervinről szól. Illetve a házaspár magánéletének apró mozzanataiba enged be minket. Semmi kétség mennyire szerethette ez a két ember egymást, s most az itt maradt írónővel vérzik a szívem, és sokaknak, bár nekünk nem voltak olyan "játékaink", amikre Vathy Zsuzsa utal a kötetben, mégis bizton állíthatom, hogy bennünk is nyomott hagyott Lázár Ervin.

Igazából sajnálom, hogy ennyire snasszra sikerült a borítója, mert nem egy tekintetet rabul ejtő, megnyerő könyvvel van dolgunk. Úgy érzem, hogy valami szebb, patinásabb  fedlap kellett volna ennek az érzékeny könyvnek az elejére.

Hozott pontszám: 5

Legkedvesebb novellám:  Hrabal Kispesten, Vasárnap délután, Játékaink II. és III. a Sport Újságos

Helikon Könyvkiadó, 2009

Ár: 2490,-  Ft ( Könyvtári kölcsönzés)

A könyv, amit minden szülőnek és pedagógusnak el kellene olvasni

Az elmúlt évben Picoul könyvét "A nővérem húga"-t értékeltem a legjobb olvasmánynak, így már alig vártam, hogy az írónőtől ismét olvashassak valamit. Névnapomra leptem meg magamat a fent nevezettel. A címe is tetszett, a borító is nagyon tetszett, de a fülszöveg alapján is érdekesnek indult a kötet.

"Sterling átlagos amerikai kisváros a keleti partvidéken, ahol semmi sem történik-egészen addig, míg egy nap Peter, a szemüveges számítógépzseni vérfürdőt nem rendez az iskolában. Ámokfutásának koronatanúja,a szép Josie rejtélyes módon nem emlékszik semmire. Miközben a tárgyalást vezető bírónő, Josie anyja- és a lelkiismeretes nyomozótiszt kétségbeesetten kutatják, mi a magyarázat az iszonyatra, fény derül a rejtett titkokra: a szülők nem ismerik a gyerekeiket...."

Nagyon sok mindenről szól ez a könyv, amit lehet, hogy mi magyarok  nem is fogunk fel egészében! Adja Isten, hogy ne is! Mert amíg nem csap le a "ménykű", és nem kezd el kis hazánkban is valaki fegyverrel a kezében, iskolai mészárlást rendezni, addig mi is azt hisszük, amit a könyvben szereplő szülők mindegyike, velem ez biztos nem fordulhat elő. Valamint a könyvet belengi a 2001 szeptember 11. utáni,  állandósult veszély lehetőségének érzése. Szerintem ezt mi nem érezhetjük át teljesen, mint ahogyan hiába várjuk, hogy  tengerentúli embertársaink megértsék a besúgórendszert. Ezt csak érzékeltetni lehet, amit Picoultnak sikerült is -szerintem.

Tehát, a könyv címe a kreatív tizenkilenc perc,  amit alatt betömhetik a fogad, lenyírhatod a füvet, de megölhetsz és nyomorba dönthetsz egy iskolányi embert. Amikor egy ilyen eset megtörténik, mindenki azt kérdezni, hogy miért és hogyan, és hogy fajulhatott idáig a helyzet? Tényleg tudni akarjuk az okokat? Ha megkaptuk a választ, okulunk belőle? Szeretném remélni, hogy igen, bár e tekintetben eléggé elvarratlanul lett vége a történetnek. Sőt!

A szerző egy másik csapást követett, még pedig a felmerülő felelősség kérdését. Az én olvasatomban Josie, aki valaha barátja volt Peternek, az iskola menői által kikiáltott lúzernek, de aki nem képes felvállalni a későbbiekben ennek a fiúnak a közeledését, ez a Josie egy pillanatban úgy dönt, hogy kiáll  a fiú mellett, rádöbben talán, hogy hibázott eddig. Alex, Josie anyja szintén dönt, és ő is kiáll a lánya mellett. Természetesen fontosnak tartom ezeket a mozzanatokat is a könyvben, de igazából nem tetszett, hogy a cselekményt erre az útra  terelte az írónő.

A könyv célja talán éppen az volt, hogy megértsük miért tette meg ezt a szörnyűséget a fiú, és bár tökéletesen belelátunk a lelkébe, megismerjük minden sérelmét, amit akár a családban, akár a suliban szedett össze, tettével még sem érthetünk egyet. A könyv egyik gyengéje, hogy a védőügyvéd gondolataiba is beenged, így nem tudjuk minden kétséget kizáróan eldönteni, hogy Peter tényleg  poszt-traumás szindrómában szenvedett-e, vagy csak egy csel volt a védelem részéről?  Ha a gyengélkedőnél tartunk, akkor meg kell említenem, a totálisan felesleges, sőt nekem gusztustalan tetsző szerelmi szálat, ami a bírónő és  a nyomozó között szövődik. Komolyan azt gondolom, hogy vagy beverte a fejét Picoult, vagy a kiadó dobta vissza, hogy kell bel egy picuri love story. Ezért nagyon mérges voltam, egyszerűen a fajsúlyából veszít a könyv ilyenkor!

Ismételten hangsúlyozom, hogy egy nagyon jó és rázós témával van dolgunk, mégis azt kell mondanom, hogy sokkal többet és tanulságosabbat kellett volna kihozni belőle! Tényleg tanácstalannak tűnik itt mindenki, segítség kellene a problémák megoldásához. ( A könyv végén két oldalnyi köszönetet mond a szerző a segítőknek, kár, hogy pszichológus nem volt a sorban!)

Bár a történet így, ahogy a műben szerepel, nem történt meg, de alapjául szolgált az:

"...1979. január San Diego: a tizenhét éves Brenda Ann Spencer karácsonyra kapott (!) vadászpuskájával megsebesítette nyolc társát és megölt két, a gyermekek segítségére siető felnőttet. Ok: „Nem szeretem a hétfőket. Ez legalább feldobta a napot.”

1997-es Heart High - i iskolai lövöldözés során elhunyt három gyermek, az elkövető: a tizennégy éves Michael Carnael.

1998. március 24. Jonesboro, Arkansas: 4 diák és egy tanár meghalt, több mint tízen megsebesültek a Westside - i Középiskola előtt, amikor egy téves tűzriadó miatt mindenki kisereglett az épületből. A 13 éves Mitchell Johnson, a 11 éves Andrew Golden a közeli erdőből lőtt rájuk.

1998. május 21. Springfield, Oregon: 2 diák meghalt, 22-en megsebesültek a gimnáziumi ebédlőben, amikor egy 15 éves fiú lövöldözni kezdett. Őt nappal a támadás előtt letartóztatták, mert fegyvert vitt az iskolába. A fiú szüleit később otthonukban holtan találták.

1999. április 20. Columbine Gimnázium, Littleton, Colorado: 14 diák és 1 tanár meghalt, valamint 23 diák megsebesült, a 17 éves Eric Harris és 18 éves Dylan Klebold egy éven át tervezett akciójában, amelyben 500 embert akartak megölni az iskolából. Egy órás őrjöngés után főbe lőtték magukat.

1999. április 28. Tabor, Alberta, Kanada: 1 diák meghalt és egy megsebesült a Meyers Gimnáziumban. Kanadában 20 éve ez volt az első végzetes kimenetelű iskolai lövöldözés. Az elkövető egy 14 éves fiú volt, aki azért hagyta ott az iskolát, mert társai kiközösítették.

1999. május, Georgia: Hat társát lőtte agyon az iskolában egy diák.

2000. február, Michigan: Egy elsős agyonlőtte hatéves osztálytársát.

2000. május, Florida: Egy 13 éves diák lelőtte a tanárát.

2001. március 5. Santee, Kalifornia: a 15 éves Charles Andrews Williams megölte 2 társát, 13-at megsebesített, amikor lövöldözni kezdett a Santana Gimnázium mosdójából.

2001. november 12. Caro, Michigan: egy 17 éves diák két légpuskával több, mint négy órán keresztül túszként fogva tartott egy tanárt és egy diákot, majd miután őket szabadon engedte végzett magával.

2002. január 5. Tampa, Florida: a 15 éves Charles Bishop egy Cessna-val egy felhőkarcolóba csapódott, miután engedély nélkül felszállt. Búcsúlevelében Osama Bin Ladent és a szeptember 11-i terrortámadást dicsőítette. Bishop volt az egyetlen halálos áldozat.

2002. január, New York: Lövöldözés volt a Martin Luther King középiskolában. Két 16 éves fiú megsebesült.

2002. január, Grundy, Virginia: Egy jogi felsőoktatási intézményben hat személyt lőttek meg, közülük hárman meghaltak.

2002. október, Tucson, Arizona: 41 éves bukott diák lelőtte három tanárát, majd magával is végzett egy állami egyetemen.

2006. január, Florida: Rendőrök lelőttek egy 15 éves fiút, aki hátizsákjában pisztollyal érkezett az iskolába, és túszul ejtette osztálytársát.

2006. szeptember, Bailey, Colorado: A város középiskolájában egy férfi lövöldözni kezdett, majd hat diákot túszul ejtve bezárkózott egy terembe. A túszok kiszabadításakor a férfi egy diáklányt súlyosan megsebesített, majd öngyilkos lett.

2006. október, Pennsylvania Lövöldözés tört ki egy túszszedő akció közben az államban az amis vallási közösség iskolájában. A vérengzésnek öt halálos áldozata volt.

2007. január, Tacoma, Washington: A tacomai középiskolában egy 18 éves diák háromszor rálőtt 17 éves társára.

2007. április, Virginiai Műszaki Egyetem: Összesen 33 ember halt meg, több tucat hallgató megsebesült az amerikai Virginia állam műszaki egyetemének kollégiumában és egyik osztálytermében történt lövöldözésben. Minden idők legsúlyosabb iskolai lövöldözése volt ez.

2008. február 11. Memphis Tennessee - A Mitchell High Schoolban egy diák súlyosan megsebesült. A lövöldözőt őrizetbe vették. Tettének okát még nem tudni, csak annyit, hogy osztálytársak voltak. Múlt héten négy hasonló eset - kettő iskolákban - történt az USA-ban. Szintén Memphisben február 4-én két diák zenehallgatás közben összeveszett, s az egyik lábon lőtte a másikat.

2008. február 14, csütörtök, tegnapelőtt...Dekalb, Illinois: Hat ember meghalt, tizenhatan megsebesültek, amikor lövöldözés tört ki csütörtökön a Chicagótól 100 kilométerre nyugatra fekvő Northern Illinois Egyetemen."

(részletek innen)

Hozott pontszám: 4/5

Legkedvesebb karakterem: Alex, a bírónő

Athenaeum Kiadó,  2008

Eredeti cím: Ninenteen Minutes

Fordította: Kocsis Anikó

Ár: 2990,-Ft

A 82 éves Henrik Vanger minden évben születésnapjára egy különleges préselt virágot kap egy titokzatos feladótól, olyat, amit harminchat évvel ezelőtt Harriet unokahúgától kapott. Csakhogy a lány azóta eltűnt, s minden jel szerint meggyilkolták.  De az öregembert nem hagyja nyugodni a feltáratlan múlt, s a lezárt nyomozás ellenére megbízza Mikael Blomkvist-et a Millenium nevű újság zsurnalisztáját és résztulajdonosát, hogy próbálja lerántani a leplet a múlt titkáról. Mikaelnek elég jókor jön ez az ajánlat, hiszen egy borzalmas peren van túl, amiből anyagi és erkölcsi veszteséggel tudott csak kitáncolni.  Mikael vonakodik elfogadni Henrik ajánlatát, teljesen szkeptikus az ötlettel szemben, de úgy tűnik van valami az öreg tarsolyában, ami mégis segít az újságíró döntésében.  Több hónap telik el, mire az első reményteli napsugár rávetül az ügyre. Ekkor Mikael segítséget kér, mert egy ügyes és bizalmas segéderőre lenne szüksége. Ő Lisbeth Salander, a tetovált lány, akinek történetét már korábban, a cselekménnyel párhuzamosan futó szálról ismerhetjük. A furcsa, kissé antiszociális lány története azonban hátborzongató.

A két nyomozó immáron forró nyomon járhat, aminek legszembetűnőbb jele az őket ért támadások elszaporodása. Mielőtt kiderülne a teljes igazság, Mikaelnek is meg kell járnia a poklot.

A könyv egy másik vonulata, a svéd gazdaságba beépülő "maffiózó",  Hans-Erik Vennerstörm személye, aki szinte keretbe foglalja  a nyomozás  kalandját.

Spoileres tartalom:

Mondhatnám, hogy ez egy jó kis svéd krimi, de ennél sokkal többről van szó, mert az események hátterében döntő szerepet kap az erőszak, a nőket ért bántalmazások, gyilkosságok, a gyámság alá helyezett személyek kihasználása, szadista, aberrált férfiak, gazdasági korrupció, csalás, megfélemlítés és se eleje, se vége. Ha hozzávesszük a rendőrség tehetetlenségét és az újságíró inkorrekt eszközeit, akkor végtelenül elszomorító képet kapunk Svédországról. Hiába vonultatja fel Larsson a svédek színe javát: A.Lindgren-t, az IKEÁ-t, az Eriksont, a Volvót, ezen hírességek sem képesek egyensúlyt teremteni. Persze úgy is felfoghatjuk, hogy minden gazság ellenére, terem még virág Svédország mezején.

No és persze melyik ország ne írhatna hazájáról ilyen letaglózó regényt? Szépen ki lehetne csemegézni kis országunk mindennapjaiból is egy legalább ilyen kaliberű regényt. Akkor most felmerül bennem a kérdés, hogy mi volt a célja ezzel az írónak? Én biztos kiakadnék, ha egy magyar író ilyen típusú bestseller-el akarná megismertetni a világgal Magyarországot, még, ha színigazat is írt volna.

A krimi szál:

Maradjunk csak a krimi vonalnál. Először nem tetszett az a tucat Vanger,  aki közé elrejtette a szerző  a tettest, kissé gagyi megoldásnak tartottam, de ahogy kezdett a kép kitisztulni, megszerettem Mikael aprólékos munkamódszerét. Persze bántam, hogy az író nem hagyott el elég nyomot az olvasóknak, és nem változtathattam a véleményemet oldalanként.

Hónapok teltek el, hogy olvastam a könyvet, és csak azt mondhatom, hogy a hangulat mély nyomot hagyott bennem , és bár áprilisban csak négyest adtam volna a könyvnek, most mégis inkább kiválóra értékelném. Igazából nagyon várom a második részt, amit őszre ígérnek, s egyben a harmadik rész fordítását is.  Sajnálom, hogy a fiatalon elhunyt író nem érhette meg a trilógia megjelenését.

Leptospermum Rubinetta (Desert snow-sivatagi hó)

Hozott pontszám: 5 alá

Animus Kiadó, 2009

Eredeti cím: Män som hatar kvinnor (Férfiak, akik gyűlölik a nőket)

Fordította: Péteri Vanda

Ár: 3490,- Ft

"...csodálatos útitársak vagyunk..."

"Miért kell az embereknek ilyen magányosnak lennie? Mi végre mindez? Emberek milliói élnek ezen a világon, mind sóvárognak valami után , másoktól várják, hogy kielégítsék őket, mégis elszigetelik magukat. Miért? Csupán azért jött létre a föld, hogy az emberi magányt táplálja?"

Talán ezzel a kimetszett mondattal tudnám leginkább érzékeltetni a "Szputnyik szívecském"  témáját. A történetnek három főszereplőjére  Szumire-re, Miu-ra és K. tanárra az jellemző, hogy nem képesek viszonozni a szeretetet attól a személytől, akitől kapják, és más után vágyakoznak. A cselekmény feszültsége talán éppen abból a motívumból táplálkozik, hogy mindannyian próbálják tartani a titkukat, de az ügyes írói eszköz, amivel Murakami vetíti a történetet felénk, mi azért nagyjából belelátunk a szereplők lapjaiba.

A rövid, alig 250 oldalas történet remekül ragadja meg az emberi egyedüllétet és a szerelem hatalmát. A levegőben úszó szputnyikokra hasonlítunk mi emberek, hogy a szerző metaforájával éljek. A múlt héten végre sikerült megnéznem a Babel c. filmet, amelyben  a négy szálon futó cselekmény mindegyike nagyon erős benyomást tett rám, de mégis a Japánban játszódó történet ragadott meg a leginkább. Egy fiatal 16 körüli, anyját elvesztő  lány magányának fájdalmát teríti elénk a rendező, s mindeközben borzalmasan hangsúlyozva azt a számunkra  felfoghatatlan mennyiségű embert, akik Japánban élnek.  Tényleg elképesztő belegondolni abba, hogyan lehet egyedül az ember tömegben. Ez a gondolat csengett vissza nekem, amikor a könyvet olvastam.

A stílusát leginkább a "murakamis" jelzővel illetném, most már kezdem érezni mit is nevezünk mágikus realizmusnak.  Ismerős szereplőkkel is találkozhatunk, ha elolvassuk ezt a szerelmi történetet, a Kaffkából jól ismert macskákkal, kapu motívummal, no és a zenével. Murakami itt sem engedi a néma olvasását, muszáj hallani közben a zenét, amit ő sugall irányunkba, így válik szerves részévé a történetnek  a hangok világa is. Sőt a szereplők itt is olvasó emberek, az őket motiváló könyvek segítsége révén  alakíthatjuk ki jellemrajzukat. Nagyon izgalmas.

Nagyon szerettem a könyv minden szavát, ezeket az esendő embereket, akik tele vannak hiányosságokkal és sebekkel, de mégis vállalják az életet és a szeretetet. A szerző, kitűnő hangulatteremtő ábrázolásai,  képessé tettek  engem, hogy ott üljek én is a szereplőkkel a padlón, a körhintán, a rendészeten, vagy a forró tengeri homokban pőrén, akárcsak ők maguk.

Szerintem olyan szép könyvvel van dolgunk, hogy mindenkit csak az elolvasására tudok biztatni.

"Hát így éljük az életünket. Bármilyen mély és végzetes a veszteség, bármennyire fontos az, amit elraboltak tőlünk -egyenesen kitéptek a kezünkből- , még ha emiatt teljesen megváltozunk, és csak a külső takaróréteg marad meg, akkor is így játsszuk tovább csöndben az életünket. Még közelebb kerülünk a számunkra kiszabott idő végéhez, elbúcsúzunk tőle, miközben magunk mögött hagyjuk. Ismételgetjük -sokszor egész ügyesen- a mindennapok véget nem érő cselekedeteit. A mérhetetlen üresség érzését hagyjuk hátra..."

Hozott pontszám: 5**

Kedvencem: Szumire

Eredeti cím: Szupútoniku no koibito

Geopen Könyvkiadó, 2006 / 2008

Angolból fordította: Komáromy Rudolf

Ár: 2990,-Ft

Szó, ami szó, ennek a könyvnek a borítója nem engedi elmenni az embert a kötet mellett. Azt is mondhatnám jó poén, de sajnos inkább mocskos üzlet, mivel a SOLE-MiZo Zrt. támogatja a könyv kiadását.  Azt hiszem ezzel be is fejeztem a hibák sorolását, mert Loe könyve egy hihetetlen egyedi hangnemet üt meg, megdöbbentő őszinte, de ugyan akkor humoros is, ja, és nagyon férfi könyv. De semelyik hölgytársam ne aggódjon emiatt, mert nekünk is szórakoztató, és egy kicsit elgondolkodtató a történet.

Andreas Doppler egy békés családi életet élő norvég férj és apa, amikor egy nap biciklizés közben beveri fejét, és ez helyrerázza gondolatait. Rájön a civilizált társadalom és életvitel bűneire, s ezzel a buzgalommal kiköltözik az erdőbe. Önfenntartó életet él, de amikor elfogynak  az erdei bogyók, kénytelen ölni. Az áldozat egy jávorszarvas, ami a cserekereskedelem gondolatát hívja életre a főhősben, s egyben a megárvult szarvas gida társa is lesz. Ő Bongó, aki egy tapodtat sem mozdul Doppler mellől. A vadember élete közel sem unalmas, hiszen most van ideje nem rég meghalt apja tragédiáját megemészteni, s egyben egy óriási totemoszlopot is állítani. Az élelem beszerzésének egy másik forrása Doppler számára, a lopás. Betörései révén ismerkedik meg, a szintén apja halálát feldolgozó férfivel, akinek szerepe által egy másik, ma is  aktuális problémába láthatunk bele, Norvégia második világháborús szereplésének kérdésébe. De nem csak ilyen jellegű sajátosságait ismerhetjük meg Norvégiának, hanem találkozunk a gyerekek tévéfüggőségével, a kiüresedett, anyagias élettel.

Leírhatnám az egész könyv tartalmát, akkor is hihetetlenül érdekes lenne elolvasni, mert azt a fanyar humort, aminek kézjegye végig kíséri a könyvet, úgy sem  tudnám érzékeltetni.

Egyedisége megérdemli:  5 pontot

A könyv második kötete, Andreas vándorlását írja le. A helyszín ezúttal  Svédország, de a háttértörténet ugyancsak elég morbid. A vándoroknak szállást adó idős hölgy problémája, hogy egyszer s mindenkorra megfosztották a hullámos papagáj tartásának -jogától. Ő Maj Britt, aki szintén lázad az egész emberiség ellen, s 80 feletti kora ellenére egyedül él, de lelkes internetező. Ami az első részben a Toblerone, az itt a cigi függőség. Nem árulok el több titkot, aki nevetni szeretne az vágjon bele a könyvek  elolvasásába!

Scolar Kiadó, 2006 illetve 2008

Eredeti cím: Doppler valamint Volvo lastvagnar

Fordította: Lőrinz Balázs Bendegúz

Ár: 1950,- valamint a második rész 2350,- FT (Könyvtári)