Annamarie irkál

Rendkívül megrázó, megdöbbentő és egyben elgondolkodtató könyv volt ez.

Egy hihetetlennek tűnő ötletből nő ki a regény, nevezetesen egy járvány söpör végig a városon, amit fehér vakságnak neveznek el. Az emberek sorra vakulnak meg, bekebelezi őket a fehérség burka, ami ugyanolyan ijesztő, mint a sötétség örök leple. Először úgy tűnik, hogy csak egy kis közösséget érint ez a megmagyarázhatatlan kór, ezért a vakokat egy intézetben karantén alá helyezik. De, amint az várható volt, az egész országot, sőt a világot is eluralja a betegség, aminek okát nem tudják feltárni. Minden intézményes rendszer összeomlik, nincs közüzem, víz, élelem és orvoslás, csak a káosz az, ami felüti mindenütt a fejét. Az elzárt házban rekedt kis társaság élete észveszejtő stációt jár végig. Anarchia, állati züllés és halál. Számomra a hangulat kicsit a "Legyek ura" és az "Állatfarm" keresztgyermekének hatott. Igazából jól tudjuk, hogy nem kell, hogy a vakság elárassza a Földet, ahhoz, hogy az ember megszűnjön homo sapiens lenni. A háborúk mindig is jól igazolták, igazolják, mire vagyunk képesek mi, emberek. A történet a teremtés koronáit, a férfiakat naturalizálja jobban, a nők alantas jelleme most nem kerül terítékre. (gyilkosságból felmentve).

Az elsőként megvakult pár beteg, az első kórterem lakói közösséget alkotnak, titkuk is van, még pedig, hogy egyikük, a szemorvos felesége valójában lát. Ő segíti a többiek életben maradását, létezését.

Senkinek nincs neve, csak szerepe. A szemorvos, az első vak, a tolvaj, a kisfiú, a fekete kötést viselő öregember Stb. Név nélküli emberek, mint egy tömeg, egy massza, együtt mozognak, egyet akarnak, egy a vágyuk: látni. A látó pedig a vakságot óhajtja, mert már nem bírja a látványt, és nem képes a ránehezedő terheket sem cipelni.

A megváltozott helyzetben, ahol a vakoknak nincsen feladata, nincs munkája, értékük sincs. Újra kell szervezni az életüket, más a fontossági sorrend, más a lényeg. A divat már nem az, a szépség s az ápoltság sem. De, aki ember marad ilyen körülmények közt is, az értéket képvisel. Aki megmossa a hátad, enni ad és vezet, aki felszárítja a könnyed és reményt nyújt, az szeret. Szeretetre szüksége van az embernek vakon is.

És most engedtessék meg, hogy Saramago-t dicsérjem. Olyan természetes nyugalommal ír, úgy csorognak ki kezéből a szavak, mint ha egy eleve meglévő, kész szöveget kellene továbbítania. Ezt a sima csordogálást az is tökéletesíti, hogy írása a hagyomános, kötött szerkezettől eltér, nincsenek gondolatjelek, kevés az írásjel, a kérdőjel totálisan hiánycikk, a párbeszédek szóváltásai egyetlen mondatban zajlanak le. Eleinte ez kicsit nehézkessé tette a megértést, de aztán észrevétlenül megtanuljuk olvasni. A leírt kór valóságszerűnek tűnik, még egy hét múlva is ezzel álmodtam, éjjel felriadtam, hogy "jaj, látok-e?". Tulajdonképpen mindegy is, hogy vakságról, vagy más járványról van szó, a lényeg az ember metamorfózisán van. Mivé válhatunk?

Azért valahol ez a civilizáció dicsérete is, mert ezek az aljasságok mindenkiben megvannak többé-kevésbé, de a jelenlegi berendezkedési forma segíti az embert, hogy uralja és elnyomja ösztöneit. A kis közösség mégis normális tud maradni. Hogy ennek mi az oka, az ő intelligenciájuk, vagy a látó nő jelenléte és segítsége? Nem tudom eldönteni.

Egy szóra hadd említsem meg a "hulló könnyek kutyáját", akinek talán nincs is szerepe a könyvben, de jelenléte mégis valami kedvességet hoz a köztudatba, valami vigaszt, ez a kutya sem vált állattá. (érdekes, igaz?)

A könyvben található mondások:

"Azt akarja mondani, hogy több szavunk van, mint kellene, Azt akarom mondani, hogy kevesebb érzelmünk van, mint kellene, Vagy vannak érzelmeink, de nem használjuk azokat a szavakat, amelyek kifejezik őket, És ennél fogva, elvesztettük őket..."

"Bocsáss meg nekem, és bocsáss meg nekem te is, azon a helyen vagyunk, ahol azelőtt csodák történtek, és most csodatételen bizonyítékai sincsenek meg, valamennyit elvitték. Az egyetlen csoda amit tehetünk az, hogy hogy tovább élünk, mondta a felesége, nap nap után óvjuk ezt a törékeny életet, mintha ő volna a vak, és nem tudná merre menjen, talán így is van, talán igazán nem tudja, kezünkbe adta magát, miután értelmes lény lett belőlünk, és idáig jutottunk..."

"...egész életemet azzal töltöttem, hogy az emberek szemének mélyét fürkésztem, ez a test egyetlen olyan pontja, ahol talán még létezik valamiféle lélek, és lehet, hogy már ezt is elvesztették..."

Aki többet szeretne tudni az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetette szerzőről : http://www.tolltars.hu/page4/page4.html lapot ajánlom

Európa Könyvkiadó, 1998

Ensaio Caminho

Fordította:Pál Ferenc

Ár:- (könyvtári könyv)